A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2009 (Hódmezővásárhely, 2010)

TANULMÁNYOK - FÖLDESI FERENC: A vásárhelyi kőműves (1900-1970)

1935-ben, amikor alig néhány szociáldemokrata jutott be a parlamentbe. Róla bőséges irodalom van már. Itt csupán azt az esetet írjuk le, ami vagy megtörtént, vagy sem, de a kőművesek körében magasabbra emelte Takács népszerűségét, mint a parlamenti tagság. A találékonyság, karakánság mindig imponál. Na szóval, egy alkalommal Takács, mint képviselő már meghívást kaphatott a város urainak valamilyen összejövetelére, fehér asztal mellett. Éppen Cseh András kanonok plébános volt az asztalszomszédja. Beszélgetés közben egyszer csak Cseh András azt kérdezi: - Mondja, Takács úr, milyen közel van a szocializmus a butasághoz? Mire Takács kiveszi a zsebéből a colostokot, leméri a kettejük távolságát, és felel: - 5 colra, kanonok úr!

Ezt a frappáns feleletet aztán gyakran idézgették a kőművesek. Hogy azután Takács milyen szomorú véget ért éppen a karakánságával, a Hájfejü (Rákosi) korában, az már más történet.

Mesterek és építkezések

Ennek a kis irománynak a célja a kőműves segéd („szakmunkás”) munkájának és életmódjának lehetséges megörökítése, de azért csak szólni kell pár szót a munkaadókról, a mesterekről is. Annál is inkább, mert ők is kőművesként kezdték, ha később ambíció, tehetség, jószerencse, na meg egy igen komoly vizsga mesterré nem emelte őket.

Voltak köztük gőgössé válók is, akik ilyesféleképpen beszéltek: — Csak azért csinálom már ezt az egészet, hogy munkát adjak ennek a sok rongyos éhenkórásznak. (Az adóterhek, hivatali akadékoskodások őket is nyomasztották.) A többségük azonban kiváló szakember, emberséges munkaadó, találékony és „talpig úriember” volt.

Ismeretes, hogy a vásárhelyi kőművesek céhbélyegzője 1857. évi keltezésű. Szomorú, de nem érthetetlen, hogy a 19. század végi és a 20. század eleji nagy építkezések (Református Gimnázium új épülete, Városháza, Fekete Sas, Nagytakarék, Úri Kaszinó, Kórház stb.) vállalkozói kivétel nélkül más városbeliek. Ennek nyilván a gesztációs idő a magyarázata. Föl kellett ahhoz nőnie egy új, képzettségben is versenyképes nemzedéknek, akik már nemcsak tarjáni, susáni, újvárosi gazdaházakat, nagytanyákat, hanem a Városháza urainak is tetsző középületeket, sőt még templomot is tudnak építeni.

Legyen elég itt egyetlen példa: a vásárhelykutasi refonnátus templom. Egy- egy ilyen, évszázadokra szóló és tetemes költséggel járó építkezésnek már az elkezdése is évek vitájának, huzavonájának eredménye. Akkoriban még az „újság” mindent megírt (kivéve azt, ami a parasztembert a legjobban érdekelte: Lesz-e eső?) - a kutasi templom építésének előzményei is végigkövethetők, de elegendő lesz itt három híradás. 1925 szeptemberében Márton Árpád (akkor még nem Márton atya) így fújja a kürtöt: „A fundamentum, melyet ma lerakunk, nem kő, nem malter, hanem ez az örök Isteni igazság. És ezen fog, hisszük és hirdetjük, felépülni egy szép, munkás, boldog jövendő templom nemcsak Kutason, 148