A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2009 (Hódmezővásárhely, 2010)
TANULMÁNYOK - FÖLDESI FERENC: A vásárhelyi kőműves (1900-1970)
Ott volt pl. az „Árpád-vonal” építése, amelynek miértjéről, hogyanjáról és eredmény(telenség)éről a reménybeli olvasó alapos és bőséges ismereteket szerezhet Szabó József János kiváló könyvéből.3 Dolgoztak ott vásárhelyi kőművesek is jó páran. Az alföldi fiataloknak szokatlan, gyönyörű erdélyi táj új, az otthonitól teljesen más világnak tűnt föl. Az ott élő emberek is, akik magyarok voltak, sőt székelyek, de a furcsa beszédjükön kívül olyan meglepetéseket is okoztak, hogy a teheneket is járomba fogták. (Jól jött ez a tapasztalat 1944 őszén Vásárhelyen is...) A Tölgyesi-szorosban a függőleges irányú természeti környezet, a Kárpátok jelenvalósága, a kéthetenkénti hegymászási lehetőség hazafiúi lelkesedéssel töltötte el még azokat a fiatalokat is, akik itthon az „Erdélyi indulót” még azzal a honi viszonyok keltette parafrázissal fújták, hogy „Édes Erdély itt vagyunk, / Három kiló fát kapunk, / Cukrot is egy keveset, / Korpás kenyeret.” A munkakörülmények már más dolog. Katonai létesítményről lévén szó, az irányítás, felügyelet, fegyelemtartás a tisztek kezében volt. Meg lehetett szokni a barakkban, sátorban alvást, a jéghideg patakvízben fürdést, a borvíz-ivás meg egyenesen üdítő újdonság volt, de az már kissé kellemetlen, ha azért egzecíroz- tatják az embert a tisztek, mert valakik panaszt mertek emelni a HM-nél a munkakörülmények és a bánásmód miatt... A nagy „világégés” embertelenségben, testi-lelki bajokban, gazdaságban a mi városunkban is okozott éppen elég nagy kárt, ám — szerencsénkre - újjáépítési munkálatokat nem adott. Annál inkább a szétrombolt, szétlőtt főváros! Fölkerekedtek innen is jó páran (már akik itthon voltak, hazajöttek a fogságból), részt vettek Budapest újjáépítésében már ’45 nyarától. Aztán még idegenebb és messzibb világba is elkerült jó néhány vásárhelyi kőműves. Mostarba, az egykori Hercegovina fővárosába. Szállodát építeni. Titóék 1947-ben még nagy barátaink voltak: „Jedan dva, jedan dva,/ Omladina Titova...” - fújtuk, még azok is, kis polgáristák, akik csak annyit tudtunk, hogy Tito az nagy vezér, és a partizánjai hősiesen küzdöttek a németek ellen (a magyarok karóba húzásáról ekkor még nem tudtunk semmit, talán akkor még Cseres Tibor sem). Az a bizonyos mostari szálloda még most is áll. Egy kis csapatnyi vásárhelyi kőműves-különítmény is dolgozott a Neretva partján, néhány száz méterre a legutóbbi belháborúban tönkrebombázott gyönyörű Stari most-tól. A még élő résztvevők elmondják, milyen jó érzés volt, hogy a magyar szakemberek kitűntek szakmai fölkészültségükkel, mennyiségi és minőségi teljesítményükkel. Arról már nem is szólva, hogy egy teljesen idegen, szokatlan világot ismertek meg: fátyolos muzulmán nőket, kafanákban pipázgató férfiakat. Szerencsére fönnmaradt Csanki Imre ácsmester részletes beszámolója, amelyet kor- és helyszínfestő értékei miatt jónak látjuk teljes terjedelmében közölni a jegyzetanyagban.4 3 SZABÓ József János: Az Árpád-vonal. Budapest, 2002. 4 Csanki Imre ácsmester levele a Vásárhely Népe olvasóihoz Hercegovina fővárosából. Ld. 1. sz. melléklet. 145
