A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2009 (Hódmezővásárhely, 2010)
TANULMÁNYOK - FÖLDESI FERENC: A vásárhelyi kőműves (1900-1970)
kiváló történész Gyáni Gábor már megírta: „Hódmezővásárhely 1920-as és 1930-as évtizedbeli társadalomrajza alkalmas annak bizonyítására, hogy ez a gazdasági fejlődésében megrekedt alföldi tanyás mezőváros milyen kevéssé polgárosodik a szó bármely értelmében”.2 A helyi politikusokra nem fogható rá, hogy nem emeltek volna segélykérő szót a bajok kormányzati orvoslására. Kun Béla országgyűlési képviselőnk pl. így hívja tetemre a kereskedelemügyi minisztert 1925-ben: „elvárja ez az iparos társadalom, hogy ne csak morzsákat kapjon, hanem tisztességes darab fehér kenyeret munkája után. [...] Ne rakjanak elviselhetetlen kamatterheket a kisiparosokra, [...] sehol sem olyan drága a gazdasági és ipari termékeknek a fogyasztókhoz szállítása, mint minálunk, [...] abból a külföldi kölcsönből, mely most van elosztás alatt, ne a nagybankokat boldogítsák, hanem azt az ipart, amely a háború és az idegendúlás után a pusztulás szélére jutott.” (Abból a bizonyos külföldi kölcsönből majd fél évtized múlva, a strandépítéskor Vásárhelyre is jut.) A nehéz években a városvezetés is próbálkozik munkát adni: kiköveztet pl. jó néhány utcát. Ám ami jó az egyik munkásnak, fáj a másiknak. A kövezőmesterek pl. kifogásolják, hogy az utcákat (Jókai, Szerencse, Fácán stb.) kőművesek burkolják... Segítség a Kicbelsberg-program is: az 1919-től kezdve fölépült 15 tanyai iskola közül jó néhánynak vásárhelyi volt az építési vállalkozója. Az aranyadhalminak pl. Kruzslicz Károly, a kardoskútinak Tóth Kovács Ferenc. A kőműves pedig szívesen ment bárhová, Árpádhalomra, Vásárhelykutasra, csak munkája legyen. Furcsa, de érthető ellentmondás, hogy a háború közeledtével, sőt a háború alatt is meglódul az építőipar. A keresetek ugyan nem tartottak lépést ezzel az irammal, de gyorsan feledésbe merült a 30-as válságévek pengős napszámja. Az „országgyarapító” visszafoglalások, bevonulások a Felvidékre, Kárpátaljára, Észak-Erdélybe, a Délvidékre, majd Kijev és Voronyezs tájékára még több munkaalkalmat teremtettek az itthon maradottaknak, hiszen sok volt a behivot- tak közt a kőműves is, aki most nem a falat húzta, hanem vagy az utászkerékpár pedálját taposta a Dnyeperig, vagy Szabadkán nézett óvatosan a házakra, hogy le ne lőjék a „csetnikek”. Szerencsések voltak a lúdtalpúak, mert a Legfőbb Hadúr azért még adott magára és hadseregére: az ilyeneket kiszuperálták, nehogy szégyent hozzanak dicső hadseregünkre, amelyben az „Ejtőernyős honvéd vadász az ország legszebb katonája...”. Távoli tájakon Az idősebb nemzedék számára nem volt nóvum, hogy párszáz kilométerrel az otthontól távolabb kell/lehet dolgozni. Ez a fiatalok szemében tágította ki a világot, s egyben ajándékozott egész életre szóló élményt. 2 GYÁNI Gábor: Hódmezővásárhely társadalma 1920-1941 között = Vera (nem csak) a városban. Tanulmányok a 65 éves Bácskai Vera tiszteletére. Szerk. Á. VARGA László. Debrecen, 1995. 144
