A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2009 (Hódmezővásárhely, 2010)
TANULMÁNYOK - FÖLDESI FERENC: A vásárhelyi kőműves (1900-1970)
Feladata távolról sem merül ki a falazásban. Tudnia kell cserepezni, burkolni, csempézni, állványozni, hogy a vakolás (a ház „bepucolása”) különböző nemeiről már ne is szóljunk. Félni, szédülni ugyan lehet, de nem tanácsos. Biztonságosan kell mozogni egy sokemeletnyi magas állványon, egy templomtornyon, egy gyárkéményen is. Aki tesz egy végzetes lépést, az az andráskereszt helyett fakeresztet kap a Dilinkában, vagy a vallása és lakhelye szerinti temetőben. Szerencsére ilyesmi nagy ritkán esik meg. A ranglétra alján állnak a segédmunkások (napszámosoknak hívják őket, mert ők nem órabért kapnak). Ok ássák az alapot, keverik és hordják a maltert, fölviszik az állványon a vályogot, téglát, követ - ami éppen kell. A jó napszámos sok mindent eltanul, és nem esik kétségbe, ha a szomszéd egy kis vakolásra vagy tetőjavításra invitálja. A személyes érintkezés formális elemeit is a hierarchia határozta meg. A mester persze mindenki számára úr volt: Kovács úr, Kóti úr, Matók úr stb. A segédmunkások is urak voltak a távolabbi ismerősök, na meg a napszámosok számára. Egymást életkoruktól, ismeretségtől függően vagy bátyámozták, öcsémezték, vagy szaktársazták. A tisztelettudás akkoriban még minden valamirevaló ember tulajdona volt. A trágárkodást nem szerették, ám néhány káromkodás még nem számít véteknek. Ha olyan volt a munka jellege, és kedvük is volt hozzá, daloltak, fütyültek is. Vita, összekoccanás előfordul, de verekedni csak a részeg fuharosok szoktak a kocsmában. Meg az aljanép. Hun kerék, hun talp Az a jó, ha dolgozhat a kőműves, mert van munka. De sokszor bizony nincs. Márpedig mindenki tudja, hogy a legnagyobb úr a Nincs. Akinek van pár hold földje is, vagy párszáz öl a Paperében, ahol legalább a családnak szükséges krumpli, bab, mák, káposzta megterem, az még nem sóhajt olyan mélyeket, mint az, aki csak a kalapácsával keresheti a kenyeret. Két erős ellenség is van. Az egyik a tél, mert az építkezés szezonális jellegű. Nem a munkás keze, hanem a malter nem bírja a fagyot. Olyan bolond ember sincs, aki nem szeretné, hogy a háza ősszel már tető alatt álljon, beköltözhető legyen. Az erősebb ellenség a rossz gazdasági helyzet, az építtetési kedv megcsappanása és - ne adj Isten! - a válság. Van kevésbé kártékony vérszívó is: a „jogosulatlan iparűzés”, magyarán a kontárkodás, amely ellen az Ipartestület minden évben számtalan feljelentést tesz (minden iparágban), többnyire eredményesen. Nem itt van a helye, hogy gyönge fejszénket belevágjuk a legnagyobb fába: abba a szinte kilátástalan helyzetbe, amit országunk trianoni lecsonkolása okozott, de a levágott országrészekkeli kapcsolatok megszűnése eo ipso az építőipart is sújtotta. Summa summarum: a két háború közt kevesebb volt a jó év, mint a rossz. Vásárhelyt illetően mindezt súlyosbította a város példátlan ütemű fejlődésének, lakosságszámbeli, gazdasági növekedésének alkonya, amint ezt jeles földink, a 143
