A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2008 (Hódmezővásárhely, 2009)
KITEKINTŐ - SZIGETI JANOS: Egy szegmentum Trieszt múltjából - A kezdetektől a 19. századig 217
egyre fontosabb szerepet töltött be, VI. Károly (1711-1740) és Mária Terézia (1740-1780) uralkodása alatt elindult a modernizáció útján. Ez a folyamat majd felgyorsul a 19. században. A Tengerpart, azaz Küstenland, Triesztből és Görzből szervezett örökös tartomány lett. 1777-ben már húszezren éltek az adriai kikötővárosban. Tovább nőtt a népesség a bevándorlással. Mária Terézia uralkodásának idejére esik a Canal Grande befejezése, a Móló és az új kórház felépítése. Hozzákezdtek a régi falak lebontásához. A szabadkikötő létesítése egy felfelé ívelő korszak kezdetét jelentette. Egymás után épültek a nemesek, a gazdag kereskedők és bankárok palotái. A napóleoni háborúk idején, 1797-ben és 1805-ben francia csapatok vonultak be Triesztbe, majd 1809-től 1813-ig meg is szállták a várost. 1801-ben színház, a következő évben börze épült. II. József rendeletéi, majd a napóleoni időkben Trieszt annektálása az elavult hivatalok felszámolásához vezettek. A felvilágosodás éreztette jótékony hatását. 1813 után a törvényhatóság felállítása azt jelentette, hogy az adriai kikötőváros politikailag és gazdaságilag megőrizte függetlenségét. I. Ferenc (1768— 1835), aki 1804-től 1835-ig osztrák császárként uralkodott, 1819-ben Triesztet a Német Konföderáció szabad városává tette. A francia megszállás után az osztrák császárság közigazgatási területéhez tartozott ismét. A Tengermellék tartományai közül Trieszt tartozott legrégebben Ausztriához (1382 óta). I. Ferdinánd (1793-1875) 1839-ben ismét visszaállította a kis- és nagytanácsból álló városi képviseletet. 1848-ig maradt ez a helyi kormányzati forma. Ferenc József császár uralkodása idején az adriai kikötőváros a korona alá rendeltetett, 1850-1867 között megszilárdult az a közigazgatási struktúra, amely érvényben maradt az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásáig. 1867-től lett a Tengermellék fővárosa. Az első világháborút lezáró párizsi béke- rendszer átrajzolta az adriai partvidék politikai térképét, így Trieszt az olaszoké lett. 1918. november 3-án a Piazza Grande, a későbbi Piazza deli’ Unita d’Italia előtt kötöttek ki az olasz hajók. 1943. szeptember 8. után német csapatok szállták meg a várost. 1945. május 1-től június 12-ig Tito csapatai vonultak be. 1947. február 10-től a szövetségesek által ellenőrzött nyílt „állam” volt, majd 1954. október 26-tól Trieszt visszakerült Olaszországhoz. A város főtere a tengerre nyitott, valamikor itt kanyargód a Corso, majd a 19. századi rendezése, megformálása, kiszélesítése, kiépítése után Trieszt egyik szimbóluma lett, hiszen helyt adott a legfontosabb közhivataloknak. Az olasz egyesítés tere lett, a haladás gyermekeinek álma valósult meg. Itt egy olasz építész, Giuseppe Bruni nevét kell megjegyeznünk. Trieszt visszatérését Itáliához, Guido Piovene tapasztalata szerint, a lakosság örömmámorral fogadta, amely fölülmúlta az 1918-as időket is. Trieszt egyfajta gyűjtőtégely volt. A bevándorlók Friuliból, de távolabbi olasz földről is érkeztek, mint például a levanteiek. Jelentős számmal élnek itt az 220
