A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 1996 (Hódmezővásárhely, 1996)
RÉGÉSZET - Béres Mária: Régészeti-műemléki kutatások a csomorkányi templomrom területén 1991-ben
álló ásatási dokumentációt készítettek: azaz nemcsak lerajzolták a feltárt részleteket, összegyűjtötték a leleteket, hanem még le is fényképezték a romokat. Munkájuk eredményét pedig Szeremlei Sámuel dolgozta be monográfiájába, s ezzel publikálttá vált az ásatás. A csomorkányi ásatások eredményeinek Szeremlei által való értékelése számos később született helytörténeti, ill. művészettörténeti-régészeti szakmunkában is helyet kapott4. Azonban az egyre gyarapodó szakmai ismeretek részben kiegészítették, vagy éppen megkérdőjelezték feldolgozása eredményeit. Miért vált szükségessé a falak és az egykor már napvilágra került alapok ismételt megvizsgálása? Azért, mert a ma élő településektől meglehetősen távol eső, a pusztában védtelenül álló maradványok állaga erősen megromlott. Egyrészt a csapadék, az utóbbi évtizedek savasesője, másrészt és főként a téli fagyok omladozóvá tették a falakat, s a felületes javítgatások és kitámasztások már nem menthetik meg többé a végső pusztulástól az egykori templom meredező romjait. Korunk műemlékhelyreállítási gyakorlata nemcsak hazai törvényeinkhez, hanem nemzetközi szabályokhoz és egyezményekhez is igazodik. Ez utóbbiak közül napjainkban a leginkább mértékadó az ún. „Velencei Carta”5, melyet a hazai műemlékvédelem szigorúan betart, s amely a helyreállítások és restaurálások előtt gondos régészeti-műszaki- müvészettörténeti feltárást és egyéb körültekintő vizsgálatokat ír elő. A romok felmérését, állagvizsgálatát, természettudományos módszerekkel az építőanyagok elemzését és korhatározását a dortmundi Műszaki Főiskola Építészeti Kara végzi. Eredményeik alapján majd ők dolgozzák ki az állagvédelem leghatásosabb módszerét, s határozzák meg a hozzá szükséges legjobb védőanyagokat. Az előzmények után ismerjék meg a minimálisan három évre tervezett munkák első évi eredményeit! Az ásatás közel 100 m2-es felületén a legkorszerűbb szintbontásos módszert alkalmaztuk, azaz vékony rétegenként szedtük le a felszínt, s minden egyes beásást arról a szintről bontottunk ki, amelyikből az indult. Hiszen ott, ahol egykor ásni kezdtek, az volt az akkori járószint, s e felszínen elszórva sok apró tárgy utalhat az adott korszakra (pl. használati tárgyak: kés, pipa, pohár-, és cserépedénytöredékek; viseleti tárgyak: gomb, gyűrű, hajtű stb.; s a legjobb korhatározó tárgy természetesen a 16
