Szemészet, 2019 (156. évfolyam, 1-4. szám)

2019-06-01 / 2. szám

Impact of Baron Michael Baptist de Wenzel on the European cataract surgery

amint azt David Chodowiecki rézkarca is mutatja.

(Daniel Chodowiecki (1726-1801) ismert lengyel-német grafikus, festő volt.)

J. Conde 15 évvel később készült rézkarcán a báró már fáradtnak, öregnek látszik (10. ábra).

Az extracapsuláris hályogműtét nem volt általánosan elfogadott a 18. században, sőt a 19. század első felében sem. Bár néhány francia sebész gyorsan elsajátította az új módszert, maga Davie! volt az első, aki kételkedett a módszer előnyeiben. Néhány angol sebész, például James Ware, Samuel Sharp of Guys, Joseph Warner és Jonathan Wathen az extracapsularis módszer pártján álltak, csakúgy, mint a német Augustus Gottlieb Richter és az osztrák Joseph Beer, vagy később a magyar Fabini Theofil János. Másrészről az olyan kiemelkedő sebészek, mint Perceval Pott, Guillaume Dupuytren és Antonio Scarpa a „depressio lentis” módszerét részesítették előnyben. A kivonás előnyei a 18. és 19. században azért nem voltak nyilvánvalóak, mert nem volt érzéstelenítő szer, és nem ismerték a műtéti sterilitást. Bár a módszer jelentős fejlődésen ment át, a vita folytatódott a 19. században. 1835-ben Richard Middlemore (16), a birminghami szemészet sebésze megjegyezte, hogy „Wenzel és Sir William Adams nagyon elítélően vélekedtek a depressziós eljárásról, amelyet Scarpa és Sámuel Cooper a végletekig cáfolt, de hiába”. (Az említett operatőrök a depresszió és a reklináció pártján álltak). Az is igaz, hogy a 19. század végén a lenyomásos technika is fejlődött. A „fejlődést” a reklináció bevezetése jelentette. Bár Bartók jól leírja a két beavatkozás lényegét, a köztük lévő különbséget (2), mégis a szép régi magyar nyelv gyönyörűségét bemutatandó, Fabini könyvéből idézzük a műtéti leírást, Vajnócz fordításában: „A ’hályog’ műtételének második fő neme a 'lenyomás (depressio), mellyben a ’hályog a’ szemben hagyatik ugyan, de úgy elrejtetik, hogy a ’látásnak továbbá gátot ne ejthessen. Ezen műtétel a’

10. ábra: Wenzel báró portréja, John Conde 1 789-ben készült rézkarca [British Múzeum)

l, K 11 VRO S ^ °K Wi S ' K''

helyre nézve, mellybe a' hályog helyeztetik, két fajra oszlik. A' hályog t.i. vagy a’ hátsó csarnok’ fenekére tetetik le, 's ekkor a’ műtétel szoros értelemben lenyomásnak neveztetik; vagy pedig falai’ és szélei’ megváltoztatott helyzetével az üvegnedvbe nyomatik, midőn is a' műtétel hátrafordításnak (reclinatio) mondatik. Az utóbbi faja a' hályoglenyomásnak Willburg osztrák sebész által 1785-ben lett közönségessé” (8).

August Gottlieb Richter (1742-1812), aki a göttingeni egyetem professor ordinariusa és sebésze volt, szemészettel is intenzíven foglalkozott. 1773-ban megjelent könyvében (18) elismeri hogy a Daviel-féle technika nagy kézügyességet igényel, amely csak ritkán adatik meg a hagyományos helyi sebészeknek, de a többségükben sarlatán, vándor hályogoperálókat csak akkor lehet visszaszorítani, ha a képzett sebészek is megpróbálják elsajátítani a hályogsebészet újdonságait. Richter különösen kritikus volt a posztoperatív ellátás tekintetében: „Ezek az emberek nemcsak teljesen magukra hagyják a betegeiket, de ugyanakkor megfosztják őket a támogatástól, melyet pl. a rendes sebészektől megkapnak...”

Wenzel posztoperatív követési ideje

sem nyúlt hosszúra, és néha a leírt következtetéseit nem igazolták a késői, műtét utáni szövődmények. A fiatal Wenzel könyvükben igyekezett a sikereket rögzíteni, és a kudarcok elismerését minimálisra csökkenteni. Például beszámol arról az esetről, amikor apja 1771-ben Szentpéterváron tartózkodott, „helyrehozta” a híres svájci matematikus, Leonhard Euler látását, aki már öt éven át vak volt. Azt már nem mondja el, hogy a javulás csak átmeneti volt. Euler később újra elvesztette a látását és 1783-ban bekövetkezett haláláig fiaira és diákjaira szorult napi tevékenysége végzésében (22).

Annak ellenére, hogy Wenzelt azzal vádolták, hogy titkolta módszereit, valójában nagy nyitottsággal gyakorolta művészetét. A szembetegségek iránt érdeklődő sebészek gyakran jelen voltak műtétéinél, és az ilyen szakértőket nem lehet könnyen megtéveszteni. Amszterdamban 1761-ben Petrus Camper, a nagy holland anatómus és sebész figyelte Wenzelt munka közben. Később megjegyezte, hogy miután látta a Wenzel sikereit, mind helyi alkalmakkor, mind Európa-szerte, nem volt kétsége afelől, hogy a szürkehályogműtét új technikája előnyösebb a lencse depressziós módszernél. Camper volt az első, aki Hollandiában extracapsularis műtétet végzett (22). A kortárs Camper véleménye, aki a Göttingeni Királyi Tudományos Társaság (1779), az Orosz Tudományos Akadémia (1778), a Royal Society of Edinburgh (1783), a francia (1786) és a Porosz Tudományos Akadémia (1788) tagja volt, irányadó lehet az utókor számára is, amikor Wenzelrol jó kritikát formál.

A már többször említett James Ware (1756-1815), aki a Haslar Haditengerészeti Kórházban és a St Thomas-ban tanult sebészetet, de főként szemsebészként tevékenykedett, 1804-ben a Royal Society tagjává vált. Ware, Wenzelt egyenesen dicsőíti, hogy kiemelte a szemészeti műtéteket a mélységből, ahová süllyedtek. „A szakma tisztességte-