Szemészet, 2019 (156. évfolyam, 1-4. szám)
2019-06-01 / 2. szám
Michael Baptist de Wenzel bánó szerepe az európai hályogsebészetben len emberek kezébe került, amelytől az önzetlen emberek (mint ő és Wenzel), megmentették azt.” Ware véleménye Wenzel megítélésében azért is játszik fontos szerepet, mert 1791-ben nemcsak lefordította a Traite de la cataracte-t, hanem úgy ítélte meg 1804-ben, majd 1812-ben is, hogy érdemes új kiadást készíteni belőle. Ware azt mondta, hogy bár sok éven át érdekelte a szemsebészet, és gondosan elolvasta mind az angol, mind a külföldi szakirodalmat, és a professzionális írók számos új javaslatát kipróbálta, a „leghasznosabb és legfontosabb információkat akkor kapta, amikor lehetősége volt a báró műtétéit nézni, illetve amikor a saját műtétéi során a bárótól kapott megjegyzéseket (6)”. Wenzel hatása kiterjedt a következő generációra is. Munkássága az amerikai New Englandben is ismertté vált, Philip Syng Physick (1768-1837) „amerikai sebészet atyja” közvetítésével, aki 1788-ban jött Angliába, és John Hunter tanítványává, később asszisztensévé vált. Edinburghban 1792-ben végzett az orvosi karon. Fő érdeklődési területe a szemészeti műtétek voltak, és az első saját esete - a naplójában - egy Wenzel báró módszere szerinti szürkehályog-kivétellel operált vak nő esete volt, annak ellenére, hogy akkoriban New Englandben a lencsedepressziós módszer volt az elfogadott. Az extracapsularis módszer másik amerikai úttörője George Frick, aki Beer tanítványa volt Bécsben, könyvéből „Értekezés a szemek betegségeit illetően” nyilvánvaló, hogy ismeri Wenzel nézeteit és gyakorlatát (9). (Beer - lásd korábban - Barth tanítványa, aki Wenzel tanítványa volt.) Egy új műtét standardizálása során elkerülhetetlen, hogy az úttörő sebészek új eszközöket találjanak fel, illetve módosítsák a régieket. Daviel kezdetben ollóval nyitotta meg a szaruhártyát, de követői hamarosan a vágást késsel végezték. 1805-re már 49 különböző típusú kés típust írtak le, köztük a báró által tervezett is szerepel. A tervező nevét viselő kések időnként heves prioritási vitákat is szültek. Amikor Richter bemutatta a saját kését 1770 körül, a fiatal Wenzel dühödten állította, hogy az ötletet apjától lopták, akinek ugyanilyen kése volt 20 évvel ezelőtt. A legtöbb kommentátor viszont egyetértett abban, hogy a két kés nem azonos, és hogy nincs plágium. Frick, az 1820-as években írta, hogy bár sok fejlesztés történt a szürkehályogműveletek végrehajtására szolgáló eszközökben, „Richter és Wenzel eszközei megállják a helyüket a modern gyakorlatban” (9). Wenzel és Richter szellemi kezet foghatnak. Amikor az intracapsularis extrakció új módszere került bevezetésre 1845-ben, ahhoz is Beer, vagy Wenzel kést ajánlottak. Beer és számos kortárs sebész a tanulatlan „hályog specialistáikat megvetették. A szemészet az orvostudomány egyik első specializálódott ága volt. A specializációt a legtöbb XVIII. századi orvos sarlatánizmusnak tartotta. Általános volt az a meggyőződés, hogy nem lehet valaki jó szemész operatőr, ha nem rendelkezik általános sebészeti gyakorlattal. „Senki, kivéve az alapos sebész, alkalmas szemésznek...” ahogy Sámuel Cooper 1815-ben írta. Middlemore 20 évvel később ugyanezt a hozzáállást követte: „Hajlandó vagyok elismerni, hogy létezik néhány nagy nevű, elismerhető szakmai felelősséggel bíró személy, azok közt akik nagy mértékben, vagy teljes egészében, nyíltan korlátozzák gyakorlatukat a szemészeti betegségek kezelésére; ilyenek például Wenzel, Ware, Saunders, Adams, Curtis, etc., de azt is állítom, hogy a szembetegségeket leíró legjobb munkák, és a leghasznosabb felfedezések és fejlesztések ezen a területen azoktól származik, akik a szemészetet általában orvosi szakmájuk részeként, és azzal összefüggésben tanulmányozták...” (16). A báró kétségtelenül szakember volt, de nincs arra utaló jel, hogy tanult vagy praktizált volna általános sebészeti téren. Egy ilyen személy a legtöbb „rendes” orvosban gyanút kelt. A sikere aligha segített abban, hogy a kritikusai megkedveljék. A XVIII. század végén az ellenszenv valószínűleg súlyosbodott, mert a vándorsebészek, akik nagyrészt a szemproblémák kezelését is végezték, a „rendes” sebészek által fenyegetetté váltak, akik ezt a területet vissza akarták venni. Az olyan „rendes” sebészek, mint Richter és Ware végül képesek voltak meggyőzni társaikat, hogy a szemészet tiszteletreméltó szakma, és a vándorszemészek napjai megszámlálhatok. A változó nézeteket Wenzel maga is észlelte. Tisztában volt saját korlátáival, ezért az 1780-as évek elején Bécsben hagyta fiát, hogy tanulmányozza a szem anatómiáját és betegségeit Barth mellett, és így megfelelően képzett legyen. A fiatal Wenzel 1779-ben Párizsban szerzett doktori diplomát. 1783-ban a párizsi Orvosi/Fizikai Kar doktora, és 1786-ban a Nancy Orvostudományi Kar tagja volt. Később tagja lett az Academie de Medecine-nek. A fiú így az orvosképzési rendszer részévé vált, és megkapta azt az elismerést amit az apától megtagadtak. Joseph Beer, amikor a Wenzelekről írt 1799-ben, kijelentette, hogy míg a fiának teljes joga van az „Oculist” címéhez, az apának nincs (3). Ha megpróbáljuk értékelni de Wenzel báró karrierjét, világossá válik, hogy nem hagyományos értelemben vett sarlatán. Lehet, hogy orvosi műtéti képzése szabálytalan és hiányos volt, de a szakterülete mesterévé vált. Tehetsége elnyerte társai méltó elismerését, és elősegítette a szürkehályog extracapsularis módszerének népszerűsítését. Bécsben végzett munkája és a Mária Terézia császárnéra gyakorolt jó benyomása egy professzionális terület megalapozásához, és a város egyik nagy szemészeti iskolájának alapításához vezetett. Mentorja volt Barth és Camper professzoroknak, valamint olyan brit szemsebészeknek, mint Ware, Gataker, Wathen és mások. A befolyása az Egyesült Államokra is kiterjedt, amikor Physick és Frick hazatértek tanulmányaikból. A fia által írt könyvek, Traite de la cataracte (1786) és a Manuel de 97
