Szemészet, 1987 (124. évfolyam, 1-4. szám)
1987 / 2. szám
Kísérleti eredményeink (II. táblázat) alapján a FITC-dextran permeációs sajátosságai üvegtestben mind minőségi, mind mennyiségi tekintetben eltérnek a fluoreszceinétől. A jelentősen nagyobb FITC-dextrán molekulák jóval lassabban diffundálnak szét az üvegtestben mint a kisebb fluoreszcein molekulák és így a körülbelüli equilibrium létrejöttének idejét előzetes munkahipotézisünk alapján kb. 24 órára becsültük, de már 12 órával az üvegtestbe juttatása után olyan eloszlást találtunk, mely alapján a FITC-dextrán körülbelüli eloszlási equilibriumát az üvegtestben 12 órára értékeltük. Ekkor, azaz a FITC-dextrán üvegtestbe juttatása után 12 órával az üvegtest különböző helyeiről nyert minták fluoreszcenciájának különbsége nem haladta meg a 6%-ot. E különbség 36 óra után 16% lett. A korai (12—16 órás) megfigyelési időpontokban számottevő koncentráció csökkenési irányt nem lehetett biztonsággal megállapítani, de már a 20 órás és főleg a 36 órás mérések eredményei alapján kifejezett csökkenési gradienst találtunk, melynek iránya: üvegtest hf-*hc^ec— ef. Nyulak üvegtestjéből a FITC-dextrán Kv<0,02/óra, a t50>72 óra. 2. 0,01 ml 10%-os fluoreszceinnek a nyulak episelerális felszínére helyezése és a csarnokvízben legalább 1 //g/ml festékanyagnak megfelelő fluoreszcencia észlelése között eltelt időtartamok: 7', 9', 13', 22', 29'. 3. ínhártyán át a fluoreszcein K= 1,80±0,64X l(U3/cm2Xóra. Megbeszélés Az utóbbi években az ínhártya és főleg az üvegtest fiziológiájával mind többen foglalkoznak, ami természetesnek tartható, hiszen ez a két szövet alkotja a szem tömegének túlnyomó részét. Ugyanakkor a fluoreszcein angiográfia, de különösen az üvegtesti fluorometria eredményei megkérdőjelezték azt a tant, mely szerint a retina-vér gát tökéletes barrierként működik {Adler, 1959). Eredményeink birtokában mind az ínhártya, mind az üvegtest diffúziós, és ezáltal valamelyest a retina anyagáteresztő tulajdonságára vonatkozó következtetésekhez jutottunk. Régebbi közleményeinkben már szolgáltattunk adatokat az ínhártya permeabilitásáról, melyek értelmében a sclera számottevő akadály az intra- és peribulbáris extra vascularis nedvkeringés útjában (Polgár és mtsai 1977). Az ínhártyának a fluoreszceinre vonatkozó diffúziós tényezőjének ismeretében nyilvánvaló, hogy (amennyiben a nyúl ínhártya vastagsága ^0,5 mm) kísérletünk során az ínhártyán keresztül legalább 25 percet venne igénybe, amíg oly tömegű fluoreszcein jut a csarnokvízbe, hogy az ottani fluoreszcein koncentráció meghaladja az 1 //g/ml-t. Az a tény, hogy 5 kísérletből 4 esetben ez az időtartam megrövidült, arra enged következtetni, hogy a fluoreszcein valahogyan „megkerülte” az ínhártyát és más úton jutott a szem belsejébe. Véleményünk szerint a sclerán átjárót képező preformált járatok, perivascularis rések teszik lehetővé az ínhártyán való gyorsabb átjutást, még pedig annak függvényében, hogy az éppen vizsgált ínhártya részben mennyi ilyen járat van és milyen az áteresztőképességük, lumenátmérőjük. Ily módon értelmezhetek Bili (1965) azon kísérletei is, mely szerint az érhártya és az ínhártya közé deponált festékanyag egy része már 5 percen belül átjutott a nyúl ínhártyáján. A kisebb molekulájú fluoreszcein és a nagyobb meolekulájú FITC-dextrán üvegtestbeni koncentráció gradienseit összehasonlítóan értékelve azt állapíthatjuk meg, hogy a fluoreszcein a nyúl üvegtest középső részéből megközelítően azonos mértékben diffundált minden irányba, és hasonló arányban távozott is az üvegtestből mind a retina, mind az üvegtesttel elölről határos szövetek, térségek felé. A nagyobb molekulájú FITC-dextrán permeabilitása az üvegtestben természetesen lényegesen kisebb, mint a fluoreszceiné. A megközelítő equilibrium létrejötte amellett szól, hogy e mértékében lassú diffúzió arányait te73
