Szemészet, 1984 (121. évfolyam, 1-4. szám)
1984-08-01 / 3. szám
Eddigiekben az egyes szervekre, vagy a szervezet egészére vonatkozó káros hatását nem találták, eltekintve az előre nem látható allergiás természetű mellékhatásoktól. A Rheomacrodex infusió az említett okok miatt fokozott terhelést ró a szív-, érrendszerre, ezért alkalmazása elővigyázatot, belgyógyászati vizsgálatot, consenzust igényel. Nem adható cardialis decompensátió, veseelégtelenség, polycythaemia esetében. Alkalmazásakor számolni kell mellékhatásaival, melyek a következők: allergiás tünetek, urticaria, ritkán bronchus görcs, erős fejfájás, hypertoniás krízis. Dimmer és Zirm (1980) vizsgálatai szerint a klinikailag felhasználásra kerülő Dextrán molekulák olyan nagyságrendűek, melyek ritkán okoznak reaktív antitest képződést, bár előfordul, hogy prediszponált individuumoknál összeférhetetlenségi reakció jön létre. Macrodex infusió után mintegy 0—0,7%-ban, Rheomacrodex infusiója után 0—0,07%-ban észleltek anafilaktoid reakciókat, melyek a bőrvörösödéstől egészen súlyos shockig terjedtek. Sas (1979) halállal végződő súlyos anafilaxiás shockot észlelt egészen kis mennyiségű Rheomacrodex bevitele után. A sludge fenoment követő capillaris keringéskárosodás már a negyvenes évek óta ismeretes. Mivel sludge-jelenség traumás shockban is létrejön, a Rheomacrodexet elsősorban ilyen esetekben alkalmazták. Megelőző állatkísérletek után 1950 óta használják traumák után kialakult toxikus shockban, végtagokon létrejött érkárosodás utáni ischaemiában, gangrenák megelőzésében, égési sérüléseknél ; majd később alkalmazni kezdték az ér- és szívsebészet területén is, valamint thrombosisban, zsíremboliánál. [Gelin és mtsa (1961), Ratliff (1963), Powley és mtsa (1963), Sawyer és mtsa (1965)]. A szemészetben elsőként O’ Day és mtsai alkalmazták (1966) elülső segment ischaemiánál. A fentiekben említett hatása miatt azonban elsősorban a retina ereinek occlusioi esetében kezdték terápiás célból adni. 1967-ben 10 törzs ill. ágthrombosis kapcsán alkalmazta Thomas és mtsa; és 4 esetben észlelt javulást. Antoine és mtsa (1967), 13 törzsthrombosisos beteg közül 7-nél számol be javulásról. Cambiaggi és mtsa (1968) 16 esetben önállóan, 19 betegnél pedig Fibraseval együtt alkalmazta szemfenéki vénás occlusio eseteiben; az első csoportnál kedvezőbb hatást tapasztalt, mint kombináció esetében. Betegeinél 62%-ban javulást észlelt. 1969-ben Radnót és Follmann 16 betegről számol be, közülük 9 javult, betegeik 60%-ánál csökkent az intraocularis nyomás a megbetegedett és az ép szemen egyaránt, Rheomacrodex infusió után. Francois és mtsa 1974- ben írt közleményében arra a következtetésre jutott — igen kis számú eset kapcsán —, hogy a Rheomacrodex csak praethrombosisban hatásos. Gombos (1978) 28 artériás elzáródásban 46%-ban, 24 vénás elzáródásnál pedig 66%-ban találta hatásosnak. Kilenc betegnél a visus teljes helyreállását tapasztalta. Fiatal betegeknél jobb eredményt ért el. Megjegyzendő, hogy a Rheomacrodexet minden esetben értágítókkal együtt alkalmazta. Cordier és mtsai (1978) 40 betegnél ún. elhúzódó kezelést vezetett be; a betegek 8 napon át napi 500 ml-t, majd 8—9 hónapon keresztül hetenként 500 ml-t kaptak szintén értágítókkal együtt. 17 esetben észlelt javulást, fiataloknál és praethrombosisban hatásosabbnak találta, mint idősebbeknél és törzsthrombosisban. Ez alkalommal összefoglaltuk a papillitis vascularis Rheomacrodex infusióval történő kezelésének tapasztalatait. Noha az általunk áttekintett irodalomban ilyen esetekről nem olvastunk, kézenfekvőnek látszott, hogy a Rheomacrodexnek a capillaris keringésre való kedvező hatását e megbetegedésben is hasznosítsuk. Összefoglalás Kis esetszámot figyelembe véve nehéz messzemenő következtetéseket levonni. A Rheomacrodex kezelésben, ill. az egyéb terápiás eljárásokban része167
