Szemészet, 1983 (120. évfolyam, 1-3. szám)
1983 / 3. szám
a choriocapillaris területén ischaemia, bevérzés, necrosis keletkezik, és rendszerint ennek megfelelő kiterjedésben lép fel a szakadás. Az ..idiopathiás” látóhártyaleválásoktól és szakadásoktól eltérően a környező retina és üvegtest a sérülés után is épnek tekinthető. A retina egyéb területein a cystosus degeneratio és a vitreoretinális kóros elváltozások hiánya az egyik legfőbb differenciáldiagnosztikai tünet, amely az ellátást is meghatározza. Mindezekből következik, hogy a tompa szemsérülések után fellépő szakadások eseteiben éppen az ép üvegtest miatt a leválás viszonylag — a szakadás nagysága ellenére is — lassan következik be, és hosszabb ideig lokalizált marad. A beteg rendszerint nem is típusos „ablatiós panaszokkal” érkezik. A körülírt scotoma felfedezése és megélése sokszor az első tünet. Valószínű ezt a jelenséget a beteg csak azért veszi észre, mert az elszenvedett sérülés utáni időben saját maga többször ellenőrzi a látását. A traumás látóhártya-leválások műtéti ellátásában az óriásszakadások jelentik az egyik legnagyobb problémát. Ez a tapasztalatunk vonatkozik úgy a serrata, mint az aequatoriális területeken elhelyezkedő szakadásokra. Aequatoriális óriásszakadások eseteiben kezdetben csak bedomborítást alkalmaztunk, korábban scleraresectióval, az utóbbi 8 évben szilikonbeültetést végzünk kiegészítve diathermiás coagulatióval. Néhány korábban operált esetünkben azonban azt tapasztaltuk, hogy bár a látóhártya visszafeküdt, a szakadás és a műtét okozta retina-károsodás kiterjedt íátó tér kiesést okozott. Ezért az utóbbi 5 évben csak a szakadásnak megfelelő lehető legkisebb területet domborítjuk be, és csak az alapot diathermizáljuk, a retina rögzítését photocoagulatióval, a szem ellenőrzése mellett 1—2 sorban a szakadás fekvő szélein végezzük. Ezzel a módszerrel a műtét következtében fellépő szekunder látótérkiesés lényegesen csökkenthető, ugyanakkor tartós eredmény érhető el. Körkörös bedomborítás eddigi tapasztalataink alapján nem szükséges, mivel az elváltozás — nagy kiterjedése ellenére is — jól körülírt, a környező terület épnek tekinthető. Amióta Kettesy [4] korszakalkotó megfigyelését közölte a fénynek coagulatio céljára való felhasználásáról a látóhártyaleválás sikertelen vagy nem teljes sikerű műtété után a photopexiát már többen alkalmazták mint kiegészítő eljárást [2, 3, 6]. Eseteinkben azonban a photopexia a traumás óriásszakadások ellátásában a műtéti beavatkozás tervezett egyenrangú alkotórésze, ennek figyelembevételével tervezzük meg operatív tevékenységünket, beszűkítve a véres feltárás területét, a műtéti roncsolás kiterjedését. Mindezekhez a lehetőséget a traumás szakadások anatómiai alapja adja meg. Összefoglalás A szerzők beszámolnak tompa szemsérülés után korán fellépő aequatoriális óriásszakadások ellátása során szerzett tapasztalataikról. Figyelembe véve, hogy ezek a szakadások általában ép környezetben jönnek létre, kis roncsolással járó műtéti eljárást alkalmaznak. A szilikonszalaggal való sclera-bedomborítás után 1—2 soros photopexiával rögzítik a szakadás széleit. Eljárásukkal tartós jó eredményt sikerült elérni, amelyet 2 esetük ismertetésével támasztanak alá. IRODALOM: 1. Cox, M. S., Schepens, C. L., Freeman, H.: Arch. Ophthalmol. 76, 678 (1966). — 2. Curtin, V. T. E., Norton, E. W., Oass, J. D. : Trans. Am. Acad. Ophthal. Otolaryngol. 71, 432 (1967). — 3. Freyler, H., Cnad, H. D. : Klin. МЫ. Augenheilk. 181, 315 (1982). — 4. Kettesy A.: Orv. Hetilap 97, 408 (1956). — 5. Thiel, R., Killian, H.: Klin. МЫ. Augenheilk. 143, 564 (1963). — 6. Schepens, C. L.: Ann. Ophthalmol. 3, 21 (1971). 153
