Szemészet, 1975 (112. évfolyam, 1-3. szám)

1975 / 1. szám

Mit tart tehát lényegesnek a Blaskovics iskola? Mire kell megtanítani az ifjú szemészeket és hogyan? Természetesen azt kellene mondani, hogy mindig az adott kor tudományát jól ismerő, kiváló szemorvosokat kell képezni. Duke- Elder hatalmas könyvét azonban senki nem képes megtanulni, meg hiába is tenné, mert mikor a végét tanulná, az eleje már esetleg elavulttá vált. A gyakorlati munkában, ahhoz, hogy valaki kiváló szemorvos legyen, azokat az alapokat kell elsajátítania, amelyre minden más felépíthető az elektroretinographiától a progressiv cerebro-retinalis degeneratiók kutatásáig. Világos azonban, hogy ezekre a legtöbb szemorvosnak — legalábbis még hosszú ideig — nem lesz szüksége, s úgy ezek, mint sok más résztudomány művelése, a klinikusok feladata marad. A gyakorló szemorvosnak viszont tudni kell az élettani optikát, tudni kell operálni és mindazt, ami szigorúan véve szemorvosi teendő. Jó, ha tisztában van a malignus exophthalmus pathomechanismusával, — bár a belgyógyász biztosan jobban tudja, — de a szemész lelkén szárad, ha a beteg keratitise lagophthalmo miatt megvakul. Ezt megakadályozni a szemész feladata, a helyesen megválasztott egyszerű műtéttel, melyet ha jól elvégzett, szemorvosi kötelességét teljesítette. Ellenkező esetben viszont hiába tudja pontosan a belgyógyász tudományához tartozó ismereteket, az eredmény egy vak ember lesz. Egy ilyen egyszerű műtét elvégzése tehát egyénileg és társadalmilag is nagyobb cselekedet a legjobb és legszebb elméletnél is. És ez nem az elmélet szükségességének a tagadása. Ellenkezőleg. Ha a kutató munka majd megtalálta a műtét nélküli megoldást, mert minden kérdést tisztázott, akkor már a gyakorló szemorvosnak is ezt kell ismernie. A kutató orvos a jövő betegén igyekszik segíteni, — a gyakorló szemésznek pedig a ma betegét kell meggyógyítani. Nem kell ismernie a kutatást magát, de az eredményét igen. Ezen eredmények összessége az az alap, amelynek ismeretében a gyakorló szemész jó munkát végezhet, de felépíthető rá a szakma bármely részterületének kutató munkája is.

A fenti példát csak véletlenül ragadtam ki, de nem véletlen, hogy máris műtétekről kezdtem beszélni. A Blaskovics iskola nemcsak a mindennapi szemorvosi tevékenység szempontjából tartja fontosnak a műtétet, hanem fontos szerepet tulajdonít ennek a szemorvossá válás folyamatában is.

Hat éves korban kell megtanulni írni és olvasni, 18 éves korban pedig érettségizni kell. Aki 20 éves korában tanul írni és mint 40 éves érettségizik, behozhatatlan hátránya van. Ugyanígy van a műtétekkel is. Az operálást 25 és 35 év között kell megtanulni. Aki ezt elmulasztotta, vagy nem volt rá lehetősége, már soha nem fog jól operálni. Ezért ad a Blaskovics iskola korán Graefekést az ifjú szemészek kezébe, hogy azzal felelősséggel tanuljanak meg bánni. Megtanítják őket, hogy a hályogműtét nem egy misztikus, szent bűvészmutatvány, amire csak egy felsőbbrendű professzor vagy legfeljebb docens képes, hanem ők is. Ha a műtét nem ment simán, sürgősen kapnak egy másikat is, hogy megrendült önbizalmuk helyre álljon. Ha szemrehányást kapnak érte és „büntetésből” hónapokig várhatnak a következő műtétre, olyan izgalomban fognak újra a műtőasztalhoz állni, hogy a második vagy a harmadik műtét sem fog sikerülni. így egy kezdőt csak tönkretenni lehet, de nem megtanítani.

Ha viszont a műtét jól sikerült, másnap, a kötésváltáskor, dicséretet kapnak a professzortól. Mert a professzor csak ekkor látja a beteget. Sohasem tartózkodik még a műtő közelében sem, ha fiatal asszisztens operál.

Hogy a professzor jelenléte mennyire bénító lehet, példaként Bíró Imre ragyogó könyvéből idézek:

,,Grósz Emil csak a műtő távoli sarkában tartózkodott, a pályája csúcsán levő Imre József, a szemoperációk született mestere úgy drukkolt, mint egy kezdő operatőr. Nem a műtéttől, — hanem Tőle.”

16