Szemészet, 1975 (112. évfolyam, 1-3. szám)
1975 / 1. szám
S ha magam vittem egyáltalán valamire a szem operációk terén, csak azért van, mert rengeteget asszisztáltam Mesteremnek, de ő engem csak docens koromban látott először operálni. Végül is miért tartja hát a Blaskovics iskola olyan fontosnak a műtéteket? Nem csak azért, mert a klinikai vagy kórházi tevékenység egyik, számszerűleg is jelentős része. Klinikánkra évtizedek óta kb. 2100 beteget veszünk fel és 1600 műtétet végzünk. Ez, 1600-szor figyelmezteti az orvosokat arra, hogy jól vagy rosszul végezték-e munkájukat. Sok más műtéttel ellentétben, a szemoperációk után az eredményt és annak majdnem minden részletét közvetlenül a szemünkkel ellenőrizhetjük. A kicsúszott iris vagy az elhúzott pupilla, már másnap vádlóan néz az operatőrre. De kizárólag rá, és nem a klinikára, vagy általában az orvostudományra. Ebből megérti, hogy gondosan, pontosan kell dolgozni, a szakma törvényeinek megfelelően. Megtanulja érezni saját orvosi cselekvésének súlyát és jelentőségét és ennek megfelelően fogja munkáját végezni a nem-műtétes esetekben is. És ezt is fiatalon kell megtanulni. A modern orvostudomány kétségtelen előnyei mellett szemtanúi vagyunk az orvos-beteg viszony elszemélytelenedésének, elbürokratizálódásának. A beteg, vagy a kémcsőben levő vére laboratóriumról-laboratóriumra jár, s a beteg kétségbeesetten nézi, hogy leletei még mindig nem álltak össze diagnózissá. A Blaskovics iskolában van valami egészséges konzervativizmus, amely azt tanítja, hogy a beteggel beszélni kell. Ez is a műtétek révén vált szabállyá. A szemcseppet megadja a nővér, a tablettát is gondosan kikészíti, csak le kell nyelni. Kérdezni felesleges, biztosan azért adják mert szükséges és használ. Műtét előtt azonban más a helyzet. A beteg fél, aggódik sorsáért és szükségét érzi, hogy bizalommal forduljon orvosához. 8 ha az, tudományoskodó nagyképűségek helyett egyszerű, őszinte szavakkal beszél hozzá, ha nem akarja rábeszélni olyan műtétre, amelyet saját családtagjain soha nem végezne el, ha nem tetszeleg előtte a „Megváltó” szerepében, hanem egyszerűen csak segíteni akar, akkor a beteg megnyugszik, és rátehető az egészségügyi nagyüzem személytelen futószalagjára. A műtőasztalon azután egy pillanat alatt megváltozik a helyzet. A beteg eddig oly fontos személye egyszerre a látótér és a tudat peripheriájára szorul, hogy csak a műtétre lehessen koncentrálni. Itt nincs helye érzelemnek, csak hűvös tárgyilagosságnak, ahol minden mozdulatnak értelme és jelentősége van, ahol egyedül ez szolgálja a beteg javát. S ha műtét közben komplikációk lépnek fel, félre a fejvesztett cselekvésre sarkaló lelki emóciókkal, s úgy kell operálni tovább, mint ahogy azt Bíró Imre írta Blaskovicsról: egy sziklatömb nyugalmával. Ehhez viszont pontosan kell tudni, hogy adott esetben mi a teendő. Aki kitűnően elvégez egy iridectomiát vagy egy keratoplasticát, az még önmagában véve egyszerű manuális tevékenység. A jó operatőr elsősorban cerebraüsan és csak másodsorban manuálisan cselekszik. Egy műtétet végző orvos és egy jó operatőr között olyan különbség van, mint a kottát sem ismerő cigányprímás és Jehudi Menuhin között. A Blaskovics iskola éppen erre törekszik, hogy elsajátítsák tanítványai ezt a cerebralis pluszt. Még műtéti téren is, ahol ennek hiánya a legkevésbé feltűnő. E jó szándékú igyekezetben azután előfordul, hogy a fiatalon kinevezett — és helyét kitűnően megálló főorvos — hazajön és elmondja, úgy ment e[ a klinikáról, hogy nem tanulta meg jól az ophthalmodynamometriát. Nem mintha erre nem lett volna módja. De nem tette, mert akkor éppen mással foglalkozott. Erre pedig nem kényszerítette senki. így most, mint kórházi főorvos, kénytelen azt megtanulni. Mikor legközelebb újra hazajön, már ezt 2 Szemészet 17
