Szemészet, 1971 (108. évfolyam, 1-4. szám)
1971-12-01 / 4. szám
sikerült volna a súlyosság szerinti osztályozást helyesen elvégezni. A mindhárom csoportban súlyosnak imponáló klinikai kép mögött, a kísérleti feltételektől függően enyhe, középsúlyos vagy súlyos maródások rejtőztek. Hogyan magyarázhatjuk ezt a jelenséget? Előző vizsgálataink során (Sallai és mtsi. 1969, 1970) rámutattunk, hogy a lúgsérülések során fellépő irreversibilis károsodásokért elsősorban a szöveti pH-érték kifejezett lúgos irányú eltolódása a felelős. Mesterségesen megnöveltük a szaruhártya egyik felének szöveti pufferkapacitását a lúgmaratás előtt. A kísérletesen létrehozott lúgsérülés klinikai tünetei a maródás utáni órákban, az előkezelt és az előkezelésben nem részesült szaruhártya területeken egyformának mutatkoztak. A továbbiakban kiderült, hogy a sérülés az előkezelt szaruhártya félen spontan, restitutio ad integrum gyógyuló, reversibilis, az előkezeletlen félen pedig irreversibilis, tömött heggel reparálódó szövetkárosodást eredményezett. Ennek a jelenségnek az okát abban láttuk, hogy a kísérletesen kibővített pufferkapacitással rendelkező szaruhártya szövetek pH eltolódása a lúgos irányban, nem haladta meg a Thiel (1965) által megjelölt, úgynevezett ,,therapiás” határt (pH 5,5—8,5). Így, a maródás klinikai tüneteinek jelentkezése mellett, csupán reversibilis szöveti elváltozások jöttek létre. Ez a helyzet mesterséges beavatkozás nélkül is kialakulhat, ha a maródás során a szövetekbe difíündáló lúggal szemben a természetes szöveti pufferkapacitás képes a szöveti pH érték lúgos irányú eltolódását a fönt jelzett határokon belül tartani. Jelen kísérlet sorozatunkban az I. és bizonyos mértékig a II. csoportban is, ilyen módon magyarázhatók megfigyeléseink. A klinikai gyakorlatban előforduló esetek nagy többségét az enyhe maródások közé sorolható részleges szaruhártya és kötőhártya sérülések képezik. Ritkábban látunk a szaruhártya és kötőhártya egész felszínére, vagy nagyobb részére kiterjedő sérüléseket. Mint kísérleti eredményeink is bizonyítják, az ilyen sérülések tényleges súlyosságáról nem áll módunkban biztosan meggyőződni. Ezért ezeket az eseteket az észlelt klinikai kép alapján, a súlyos vagy közepesen súlyos maródások csoportjába soroljuk, és indokolt a leghatásosabbnak vélt kezelési eljárásokat alkalmaznunk. Ismertetett megfigyeléseink alapján jogosan feltételezhetjük, hogy az utóbb említett sérülések között előfordulnak az első órákban súlyosnak látszó, de valójában spontán gyógy hajlammal rendelkező enyhébb, vagy közepesen súlyos esetek. Az ilyen marósérüléseknél fellépő jó, sőt meglepően jó gyógyeredményeket, az ellenőrzés lehetőségének hiányában, jóhiszeműen az alkalmazott therapiás eljárás hatásosságának tulajdonítjuk. Attól függően, hogy a besorolási tévedés lehetőségét rejtő esetek statisztikánkban kisebb vagy nagyobb számban szerepelnek, befolyásolják véleményünket az alkalmazott gyógymód eredményességének megítélésében. Kísérleteink természetesen nem adhatnak minden vonatkozásban választ a bevezetőben felvetett kérdésekre. A vizsgálatainkból levont következtetések alapján úgy véljük, hogy az egyes therapiás beavatkozások klinikai hatásosságát illető véleményeltérések létrejöttében, a friss lúgsérülések sajátosságai okozta osztályozási problémák is jelentős szerepet játszanak. Ez a hibalehetőség még a nagyobb számú klinikai esetet felölelő statisztikák esetében sem látszik elhanyagolhatónak. Ebből következik, hogy a középsúlyos és a súlyos lúgmaródások kezelésére ajánlott bármely eljárás hatásosságát teljes objektivitással, csak kontroll lehetőséggel rendelkező, reprodukálható állatkísérletekben kapott eredmények és a klinikai tapasztalatok együttes figyelembevétele mellett lehet megítélni. 258
