Szemészet, 1960 (97. évfolyam, 1-4. szám)
1960-09-01 / 3. szám
köszönhette, hogy lassanként mégis kedvét lelte azokban. Berres szeretettel vezette be a fiatal orvostanhallgatót a tudományok rejtelmeibe. De nemcsak szakmailag, hanem egyébként is komolyan képezte magát. Shakespeare és Goethe volt a kedvence. Jótékony hatással volt rá az is, hogy bécsi tartózkodása idején külföldi fiatal orvosokkal ismerkedhetett meg. A velük való ismeretség látókörét nagyban bővítette. Naplójában a következőkép emlékezik meg erről : „Ismerni kellett az akkori Bécset, azt a rendőrállamot a maga szorongató és el butító gondolkodásával, hogy megérthesse az ember, mily hatással lehetett fiatal, fogékony kedélyekre a külföldiekkel való érintkezés. Alig hihető, hogy a belváros utcáin nem volt szabad szivarozni, hogy menetlevéllel lehetett csak vámsorompókat túllépni ; Herwegh költeményeit, a Grenzbote egyes számait, aki megszerezte, csínyt követett el, de sőt még az osztrák-barát Allgemeine Zeitung egyes számait is nem egyszer kobozták el. Ily állapotban természetes volt, ha a kritika, az ellenzékeskedés, sőt forradalom lopódzott a fiatalok szívébe és nem volna nagy dolog már akkor megérezni az idő szárny csapását, mely csakhamar megrendítette egész Európát.”* Az oklevél megszerzése után Rosas szemészeti intézetében dolgozott gyakornokként. Itt megkedvelte a szemészetet. Kedvence lett „mesterének”. Mégsem maradt Bécsben, mert egyrészt tanársegédi kinevezésre vallási okokból nem számíthatott, másrészt a szemészet korszerű elveitől és gyakorlatától elmaradt, lélektelen, sematikus munkát folytató Rosas klinika nem elégítette ki tudásszomját. Párisba vágyott. így ír erről : „Ha még hozzáteszem, hogy akkoron a párisi szemészet híre hatalmasan elterjedt, könnyen megérthető, hogy napról-napra jobban vágytam oda.” Olaszországon keresztül 1847-ben Párisba indult. Három hónapos, ismeretkörét is bővítő út végén, 1847. októberében érkezett meg oda. 3 hét múlva már Desmarres tanársegéde lett. De végignézte az akkori hírneves többi tanár—Welpeau, Blandin, Malgaigne, Roux, Jobert de Lamaballe, Andral, Piorri, Trousseau, Ricord, Guersant — intézetét is. A magyar származású Gruby szövettani laboratóriumában pedig a mikroszkopikus módszereket tanulmányozta szrogalmasan. A francia forradalom kitörésekor Párisban tartózkodott. Együtt lelkesedett a forradalmárokkal és 1848. február 15-én a következőket írta naplójába : „Forradalom, forradalom ! Királyságomat egy forradalomért ! Istentelen, hogy mennyire epedek zendülésre, ágyúgolyókra, utczai torlaszokra. Ez a város ördöngős. Békés közönnyel jöttem ide, nem törődtem a világ bajaival, lenéztem Bőmét, a magam egykori királygyülölségét sutbadobtam és most megint a lázongás szelleme vett erőt rajtam.”* Február 24-én a következők kerültek naplójába : „Franciaországnak nincs többé királya. A bámuló Európa szemeláttára páratlan forradalmat csinált ez a város. Adja az ég, hogy már be is végződött legyen. E délután óta Köztársaságban élünk. Oly sűrűn követik egymást az események, hogy alig tudok gondolkodni. Az átélt jelenetek oly nagyok voltak, hogy minden percben elérzékenyültem. A békét, szabadságot hirdető örömlövések alatt könnyek csurogtak orcáimon.” A szabadságharc kitörésekor súlyos betegsége miatt nem tudott hazajönni. De élénk figyelemmel és nagy aggodalommal kísérte az itthoni eseményeket. Jellasics aljas támadásának, az osztrák és az orosz reakció összefogásának hírére a következőket rögzíti naplójában : (1848. október 18.) „E pillanatban talán minden el van döntve, vagy talán egy hajszálon függ és én betegségemben egyebet nem tehetek, minthogy nyelem az újságokat és conjuncturákat csinálok. Vajon gondolhattam-e valaha a forradalomról és felszabadulásról szőtt fiatalkori álmaimban, hogy mialatt a következő századok jólétéért vért és életet áldoznak hazámban, én messze onnan tétlen nézője leszek a küzdelemnek.”* 179
