Szemészet, 1957 (94. évfolyam, 1-4. szám)
1957 / 3. szám
megtapadása szempontjából különösebb hátrányát nem észleltük, de a látási viszonyokat kétségtelenül megrontotta. Ezt a váladékot: akartuk a fedőgumilap lyukacskáin keresztül az átkötések alkalmával eleinte fiziológiás konyhasóoldat, jelenleg pedig penicillin (1 ccm 5000 E) bő cseppentésével kimosni — ami sikerült is. A lyukak készítésénél továbbá azt is figyelembe vettük, hogy esetleges sebfertőzésnél ily módon lehetőség nyílik gyógyszereknek helyi kezelés formájában a transplantátumhoz való eljuttatására anélkül, hogy annak védelmét csorbítanunk kellene. Harms másik ellenvetésével kapcsolatban, miszerint a gumivédelem további hibája az, hogy „a gumilap a gazda corneáján eolloidálisan megduzzad és így átlátszóságát veszti“, eszünkbe jut, hogy mikor még nem perforált gumilappal dolgoztunk, ezt néhányszor mi is tapasztaltuk. Mióta azonban perforált gumilapot használunk, sohasem észleljük. Kétségtelen tehát, hogy a Harms által említett kellemetlenség oka a perforációk hiányából eredő váladékpangásra vezethető vissza, ami azonban az általunk ajánlott módosítással teljesen elkerülhető. Hibája Harms módosításának, hogy a gazda szarujával megegyező nagyságú gumilapot használ, míg mi annál 2 mm-rel nagyobb átmérőjűt. Az 1,5 mm-re becsomózott varratok következtében ugyanis a köralakú gumilap aktív átmérője ugyanennyivel megrövidül, s így a csomók előtt elterülő 1,5 mm szélességű holttér valójában csak a kiszakadás elleni biztosítékul szolgál. Mivel pedig az általunk használt védőlapocska minden irányban 1 mm-rel túlér a gazda limbusánál, így az aktív átmérőveszteség csak 0,5 mm, ami gyakorlatilag elhanyagolható. Tapasztalataink azt mutatták, hogy a limbustól való eltávolodással a védőgumilap megfeszíthetőségének lehetősége rosszabbodik. Az ideális az, ha a lehorgonyzást a limbustól 2—2,5 mm-re végezzük, így egyrészt a gumit sem kell túlzottan megfeszítenünk, másrészt elkerüljük a széli hurokhálózat sérülését. Ha tehát a Harms javaslatának megfelelő nagyságú gumilappal fixálnánk, úgy abban az eset Inni a fonalaknak 1,5 mm-re való beöltése következtében az aktív átmérő annyira megrövidülne, hogy a helyes fedést csak a gumi erős megfeszítésével érhetjük el. Az ily nagyfokú megfeszítés azonban a varratok tartósságát kétségtelenül hátrányosan befolyásolja. Az említetteken kívül eljárásunk Harms-étói még a fixálás helyeiben is eltér. Ennek azonban különösebb jelentősége nincs. Figyelembe véve azonban azt, hogy a rectus superior és rectus inferiorba beoltott kantárvarratok két biztos fix pontot, 12 és 6 órát elhibázhatatlanul megadják, logikusabbnak tartjuk a varratok elosztását innen kezdeni, nem pedig, mint Harms tette, 1 órától. Helyesen eljárva a védőlapocskát sem túlfeszítenünk, sem lazán hagynunk nem szabad. Az első esetben a varratok tartóssága szenved kárt, míg a lazánhagyás következménye a transplantátunmak a sebágyban való tökéletlen befele vése lehet. A helyes kivitelezés érdekében két körülményt kell mindig szem előtt tartanunk : a megnyitás után a bulbus bizonyos fokiján összeesik, ami a védőgumi feszülésének egyidőre való csökkenését eredményezi, továbbá azt, hogy a műtét utáni napokban, részben a gumi rugalmasságának, részben a szövetek nyúlásának eredményeképpen a megfeszítés fokozatos megkissebbedésével kell számolnunk. A vázoltak alapján tehát az a helyes, ha a védőlapot a kívántnál kissé túlfeszítjük. A vékony, vízszínű német és amerikai kondomgumi átlátszósága igen jó. Tapasztalataink szerint azonban a műtéti terület állapota a sárgás és kissé 104
