Szemészet, 1957 (94. évfolyam, 1-4. szám)
1957 / 3. szám
nikai fogásokban különböznek egymástól. К biztosítási módok különösen az Egyesült Államok szarusebészei körében közkedveltek, melyek közül, mint Európában is legismertebbeket Castroviejo (10) és Stansbury (11) varratait említjük meg. Közös hibája e biztosítási módnak egyrészt, hogy a beöltés technikailag nehéz, másrészt a biztosító fonalak rugalmatlanságuk miatt egyes esetekben a transplantat umba bevághatnak, minek következménye maradandó hegbarázda lesz. Ez pedig az optikai célból történt átültetéseknél quo ad visum hátrányos. A tojás allantois hártyával és amnionnal történő biztosítási módokra csupán annyit szeretnénk megjegyezni, hogy mivel mindkettő teljesen rugalmatlan, szakadékony és bornló hártya, azokkal megbízható, korszerű biztosítás nem végezhető. Rosengren (12) 1930-ban indirekt biztosítás új módjaként „Müller Wiesbaden“ által gyártott kontakt üvegkagylóval való fixálást ajánlotta. Eljárása egyrészt a kontaktüveg viselésének kellemetlenségei, másrészt valószínűleg azért nem tudott elterjedni, mivel a kagyló optikai részének domborúsága miatt a transplantátumnak a sebágyból kicsúszása könnyen megtörténhet. Walser (13) 1949-ben a kontaktkagylóval való biztosítást új alapokra fektette. Az általa használt vékony plexiüvegből készült kagylónak újszerűsége abban áll. hogy centrális előboltosodása nincs, s így az egész kagyló a hulbuson fekszik, ami a biztosítást lényegesen megnöveli. Ezenkívül a szerző a váladékpangás megszüntetésére a kontaktkagyló haptikus zónájában több lyukat helyezett el, Hogy azonban bizonyos hibák Walser eljárása körül mégiscsak felmerülhettek, azt bizonyítani látszik Wolffersdorff (14) módosítása, ki egyrészt a haptikus zónát körkörös és radier csatornákkal látta el, hogy a kagyló viselhetőségét hosszabb időre biztosítsa, másrészt a secrétum elvezetésére szolgáló lyukakat az optikai zónába helyezte át. Kétségtelen, hogy a Walser—Wolffersdorff-íéle biztosítási mód igen tetszetős, de véleményünk szerint semmiképpen sem ideális megoldás. A plexiüvegből készült kontaktkagyló ugyanis — vékonysága mellett is — merev idegentest, s így nem idomulhat kellően a bulbushoz. Ezenkívül a szem mozgásai következtében a kötőhártyán izgalmakat okozhat. A legnagyobb ellenzést váltja ki azonban részünkről a kontaktkagylónak a műtét után 2—3 naponkénti cseréje. Ezt a műveletet még a legjobb érzéstelenítés mellett sem tarthatjuk ártatlan beavatkozásnak, tekintve, hogy e manipuláció — különösen nervosusabb betegeknél — könnyen a korong h elyhagvását eredményezheti. A kontaktus eljárás másik érdekes módja az úgynevezett „úszólencsékkel” való biztosítás. Horváth (15) 1942-ben ,,Győrffy 1. Budapest“ által készített 13 mm átmérőjű és 8,5—9 mm belső rádiusú vékony acrylát lencsékkel kísérletezett, melynek szélébe 4 lyukat helyezett, s ezeken keresztül a kagylói a limbusban a kötőhártyához varrta. Sajnos Horváth a II. Világháború eseményei miatt kísérleteit továbbfolytatni nem tudta, s eredményeiről nem számolt be. Úgy látszik, hogy ez a gondolat másokat is foglalkoztatott, minek eredményeként Fritz (16) 1950-ben az „úszócornealencsékkel“ való biztosítást — anélkül, hogy Horváth kísérleteiről tudomással bírt volna — részletesen közölte, hangsúlyozva annak nagy előnyeit. Nézetünk szerint az a biztosítási mód sokkal elfogadhatóbb Walser— Wólffersdorff eljárásánál, de ez sem mentes a közvetett biztosításnak attól a főhibájától, amely minden merev anyagra nézve érvényes. Э9
