Szemészet, 1956 (93. évfolyam, 1-3. szám)
1956 / 3. szám
zéses tamponálással (rollnizás) eltávolítható, de e tevékenység alatt a pupilla annyira megszűkülhet, hogy a kerekpupillás műtét nem végezhető el. A másik hibája Papolczy műtétének az, hogy a megfelelő nagyságú kötőhártyakaréj érdekében a késsebet erősen a sclérába kell helyeznünk, ami újabb vérzés forrása lehet. Egyes operatőrök úgy igyekeztek e hibán segíteni, hogy limbális sebzéssel ,.kis kötőhártyakaréjt“ készítettek. Tekintve azonban, hogy ez a „kiskaréj“ a sebvonalnak nagy részét nem fedi, nem nyújt kielégítő biztosítást. A vázolt kellemetlenségek kiküszöbölése végett két évi kísérletezés után arra az elhatározásra jutottunk, hogy Imre és Papolczy műtéti megoldásának alapgondolatát megtartva, illetve előnyeit logikusan kihasználva, a seb biztosításnak egy új módját ajánljuk. Elgondolásunk a következő volt : a sebbiztosító varratot a normális feszülés alatt levő kötőhártyába öltjük be. mert ez biztosítja a sebajkak természetes adaptációját (Papolczy elv). Második mozzanatként a felső egyenes tapadásától kiindulva kötőhártyakaréjt készítünk, azt a limbusig történő lefejtés után helyére visszasimítva ejtjük csak meg a hályogsebzést (Imre elv). Ezzel a módosítással sikerült elérnünk, hogy a vérzéses komplikációk felett teljesen úrrá lettünk, mivel a bulbust csak akkor nyitjuk meg, mikor a vérzést már sikerült teljesen megszüntetnünk. Hogy pedig a kívánt nagyságra előre kiszabott kötőhártyakaréj sértetlenségét biztosítsuk a Graefe kés beszúrását a limbus mögött 1 mm-rel, akiszúrást pedig az ellenkező oldali limbusban végezzük. Ezzel a sebet kissé ugyan a sclérába helyeztük, de az mint azt az ilymódon végzett több, mint 800 hályogműtétünk mutatta —zavaró vérzést soha sem eredményezett. Ezt megerősítik azok az eseteink is, hol a magas vérnyomású betegeinknél a kötőhártyakaréj készítésekor oly intenzitású vérzés lépett fel, hogy csillapítása néhány percet vett igénybe, s ezzel szemben a késsebzés után vérzést úgyszólván nem észleltünk. Tapasztalataink még azt is mutatták, hogy e műtéti eljárásnak a már kiküszöbölteken kívül még egy fő hibája van és pedig az, hogy sok esetben nem nyújt kielégítő biztosítást a szivárvány kicsúszása ellen. Különösen nem nyugtalan, dülledt szemű, s a műtét után hányó betegeknél. Az ilyen esetekben a varrat mellett két oldalt a szivárványnak többször tetemes kicsúszását figyelhettük meg, melynek repozíciója sohasem sikerült. A kicsúszott rész kivágása pedig csúnya, széles kolobomát eredményezett, nem is beszélve a második műtétnek a betegekre gyakorolt kellemetlenül deprimáló hatásáról. Csakhamar be kellett látnunk tehát, hogy az egy varratos sebbiztosítás nem elégséges. A biztosítás további növelésének céljára több járható út állot t előttünk. Így elsősorban a Lindner (8) által ajánlott kettős bazalis kimetszés. Annál is inkább, mert különben sem tartottuk logikusnak azt, hogy a perifériás iridektomiát 12 óránál, közvetlen a varrat alá helyezzük, hol annak biztosító hatása különben is a legerélyesebben érvényesül. További tapasztalataink azonban azt mutatták, hogy a Lindner szerint 10,30 és 13,30-nál végzett kettős bazális kimetszés elméletileg csökkentheti ugyan az iriskicsúszás veszélyét, de kétségtelen a gyakorlatban ez nem kielégítő. Másrészt a kettős bazális kimetszéssel kapcsolatban újabb hátrányok merülnek fel. Vegyük először a kozmetikai hibát. Nem tagadjuk, nagyon szép tankönyvben lerajzolva a két egyformára szabott kis bazális kimetszés. Azt hisszük azonban senkit sem kell meggyőznünk, hogy ennek elérése tágított pupilla mellett csak jámbor óhaj marad. Nagyon meg lehetünk elégedve, ha a kimetszések közel hasonló nagyságúra sikerülnek. De inkább az a gyakori, hogy az első kimetszés kisebb, a második közismert okok miatt jóval nagyobb lesz. Különösen csúnya kozmetikailag a kettős kimetszés akkor, ha valami kompli-100
