Szemészet, 1955 (92. évfolyam, 1-3. szám)
1955 / 1. szám
Blaslcovics László budapesti klinikáján valamelyik sebbiztosító varratmód jóformán mindig tanulmány tárgya volt. Magam, mint tanítványa, állandó részese voltain munkájának és klinikai, majd kórházi működésem alatt, a kettős szaruhártyavarrattól az egyszerű varratnélküli kötőhártyalebenyig a sebbiztosítás különböző módjait alkalmaztam és minden új módszert ismételten kipróbáltam. Hosszú évek tapasztalata az volt, hogy a legkifogástalanabb módon végzett, mindenféle sebbiztosító-varrat után is voltak sebrepedések, helyesebben : egyetlen műtétmód sem volt, amely a sebrepedést kiküszöbölte, ill. megelőzte volna. Ez a körülmény kétségtelenné tette, hogy más módon is meg kell kísérelni a sebrepedés megelőzését, mégpedig a műtéti előkészítés és utókezelés gondosságának további fokozásával és a védőkötés módjának megváltoztatásával. (A műtéti sebszélek összeilleszkedésének tanulmányozásáról külön dolgozatban számolunk majd be.) Ha a műtét utáni gyógyulás folyamán támadt sebrepedések okát keressük, kétségtelen, hogy a súlyos sebrepedések legnagyobb részét kívülről jövő erőhatás : a szemgolyó megnyomása, megdörzsölése, a kötés eltolása, letépése stb. okozza. A belső okok : köhögés, tüsszentés, erőlködés miatt támadó tensio-fokozódás kevésbé veszélyes, mert a szemgolyó belső nyomása egyenletesen éri a műtéti sebvonal egész hosszát, amely, ha a sebszélek összeilleszkedése kifogástalan, nehezebben nyílik meg, mintha a sebszélek egyes helyeinek összeilleszkedése elégtelen. A „belső okok“ ellen kielégítően tudunk védekezni, a kívülről jövő erőhatás következményei azonban kiszámíthatatlanok. Alvás közben történik a legtöbb komoly sebrepedés, mert az alvás önkívületi állapotában nem tud vigyázni magára a beteg és ha a kötés nem védelmezi eléggé önmagától a betegtől az operált szemet, a baj bekövetkezhetik. Nem gondolok itt a szélsőséges esetekre (pl. psychosis), amikor az idegrendszer állapota, vagy más általános betegség miatt a beteg képtelen vigyázni sajátmagára, hanem csakis a normális testi állapotban levő operáltakra gondolok. Az ilyen betegek is bajt okozhatnak maguknak alvás közben, ezért bármily kiválóan és műtét-technikailag kifogástalan módon operálja is valaki az öregkori hályogot, a műtét egymagában nem elégséges a sebrepedés megelőzésére, hanem a beteg általános állapota, a szemgolyó állapota, maga a műtét, az operált viselkedése, illetve a műtét utáni gyógyulási folyamat részletei, egymástól el nem választható módon fogják meghatározni a szemgolyó sorsát és mindezek a körülmények együtt szerves egészet képeznek. Az operáló kéz munkája a hályog gyógyítási munkájának csupán egy, bár legfontosabb részlete, a műtét eredményét nemez az egy részlet, hanem a gyógyítási és gyógyulási folyamat összessége fogja megadni. A beteg ébrenléti állapotában jelentkező nehézségeket általában módunkban van elhárítani, az alvás közben bekövetkezhető bajok ellen azonban csakis megfelelő fizikai módokkal, ill. megfelelő kötéssel védhetjük meg a beteget. A sok helyen használt és régebben magunk által is alkalmazott kétoldali Fuchs-féle rács nem védi eléggé a frissen operált szemgolyót, mert könnyen elcsúszik helyéről és megnyomhatja a szemet. A ragasztó-csíkokkal rögzített fémpajzs is elcsúszhat helyéről, sőt ilyenkor még a ragasztó-csík anyagának minőségével és a beteg bőrének viselkedésével is számolni kell. Elhagytam ezért, a műtétet követő 8 napra, ezeket a kötésmódokat és évekkel ezelőtt áttértem az operált szemek dúsan párnázott pólyakötésére. Az operált szemre bórlint-lebeny vagy géz-réteg kerül, erre kb. gyermek-ökölnyi laza vattacsomó, az ún. „vatta-labda“, melynek tetejére gézbe burkolt vastag vattaréteget helyezünk, olyan nagyságút, amely a szemgolyón kívül a homlok egy részét és alul az arcfél nagyobb részét is fedi, végezetül az egész kötést 10 cm széles és 10 m hosszú szegett pólyával rögzítjük (1. és 2. ábra). Az első 12 г
