Szemészet, 1954 (91. évfolyam, 1-2. szám)
1954 / 1. szám
jellemző panaszokra, alaposan megtükrözve a szunyoglátókat. Sok az elkésett eset. De, hogy egyáltalában igen megszaporodott a kezelésbe kerülők száma, annak a jele, mennyire ráirányult az orvosok figyelme a leválásokra. Még nem vált minálunk eléggé szokásossá a látóhártya-szakadások megelőző operálása. Pedig a feladat majdnem veszélytelen módja nagyobb baj elhárításának. Mennyire bizonytalan egy levált látóhártya szakadásainak elzárása, fektetés hetekig, újabb műtét, lyukas pápaszem hordatása, hosszas megfigyelés. Ha pedig a leválás előtt operáljuk meg, mert elfajulásos helyeket, széli vérzést, elvékonyult, vagy átszakadt retinát találunk, a csupán lapszerinti koagulációval bizonyosan sikert érhetünk el, a legkönnyebb utókezelés árán. Kutassuk át különös figyelemmel a másik szemét is annak, akinek egyik szemén leválás van, a leggondosabban akkor, ha a levált retinájú szemen nem tudunk segíteni. A kancsalság műtétét illetőleg sokat változott a felfogás. Ma arra felé halad a fejlődés, hogy egyre korábban operáljuk. Már-már az a kérdés, hol állunk meg. Olvashatunk arról is, hogy egy, másfél, kétéves gyermeket operálnak kancsalság miatt s nem is törekszenek teljes kijavításra, hanem ha kell, megismétlik az óvatosan mérsékelt beavatkozást. A világrahozott bénulásos kancsalság műtété ezek szerint szintén egészen korai. Mamár senki sem várja meg a serdülés korát, ami minap még szabály volt. Várták, hátha magától is megszűnik a kancsalság, féltek, hogy korai műtét után, az arc fejlődése során, széttérés mutatkozik később és féltek, ez volt a főnehézség, az altatástól. Mert alatta nehezebb a közvetlen eredmény megítélése és mert altatás folytán halálesetek is előfordultak. Ezt kozmetikus műtét után csakugyan nagyon súlyosan kellett számba venni. Azt feleljük erre, hogy a kanesalsági műtét nem kozmetika. A kancsalítás csak jele az igazi betegségnek, a kétszemes látás elvesztésének. A műtét célja sokkal komolyabb, mint szépíteni akarás. Meg akarjuk menteni a binokuláris látást és egészen normálissá akarjuk tenni a gyermeket, de erre későbbi korban sokkal kisebb a lehetőség. Ami könnyen megy 5—6 éves korban, nehezen sikerül 10—12 évvel és sehogysem még későbben. Sokan, így van der Hoeve és Hartmann is, hangsúlyozzák ezenkívül, hogy késői operáció esetében a lelki fejlődés is súlyosan szenved, egész életen át nyomot hagyó károsodással járhat, ha a kisebbértékűség tudata kifejlődik, úrrá lesz a kortársak gúnyolódása miatt. Operáljunk tehát korábban, már 5—6 éves korban is, miután természetesen viseltettük a teljesen javító szemüveget és kellő eréllyel, következetességgel küzdöttünk a tompalátás ellen. Az ortoptikai gyakorlatok a legtöbb esetben szükségesek, hasznosak és a műtét után jóval eredményesebbek is ; hatásuk a korai években jobb, mint később. Tudnunk kell, kivel altathatunk, akkor ebben veszélyt látnunk felesleges. Vannak már hivatásos altatók és tökéletes készülékek. Nem érték ezen intratracheális altatást ; sokkal bonyolultabb, semhogy mi használhatnók. De a magam részéről nem elégszem meg azzal, hogy egyik-másik segédem tájékozódást szerezzen az altatásban. Hanem gondoskodtunk róla, hogy egy kitűnő gyermekorvosunk, aki sokat és jól altat, jön át a szemosztályra. Természetes, hogy azoknak a szaktársaknak, akik nagyon megbízható altató segítségét nem vehetik igénybe, meg kell maradniok a későbbi, helyi érzéstelenítésben való operálásnál. A könnytömlő műtétének javallatát már több előadás és egy külön értekezlet is tisztázta. Csak röviden foglalom tehát össze, hogy a legtöbb esetet a tömlőnek az orrba való szájáztatásával kell megoperálnunk; a könnytömlő kiirtása csonkító műtét, amelyet mindvégig könnyezés követ. A műtét nem 69
