Szemészet, 1953 (90. évfolyam, 1-4. szám)
1953 / 1. szám
egymás közt is különböző — és pedig meredek- érzékenységi görbét mutat; az egyes állatfajok retinájában többféle, a másikban kevesebb féle ilyen ú. n. modulator van, melyek az egyes hullámhosszakra szelektive érzékenyek, a többire érzéketlenek. Az emberi retina inhomogén retinapázsitja nagy jellel vizsgálva »átlag« spektrális érzékenységi görbét ad, de kis jellel vizsgálva, előbukkannak a csoportosan elhelyezkedő modulátorok (Partridge) (35, 36). Fehér jel színes feltételező inger egyidejű alkalmazása mellett színesnek iátszik (38), a fovea spektrális érzékenységi görbéjén csorba jelenik meg az ott hiányzó kék modulátornak megfelelően (37). Kis fény-intenzitással vizsgálva a skotopikus felé tolódó luminozitás-görbén megjelenik a legfényérzékenyebb, utoljára elnémuló vörös (610 тц. max.) modulátor púpja (110). Analog viszonyok találhatók bármely intenzitás mellett a pálcika-achromatopsiásoknál : fotopikus fényerő mellett is skotopikus luminozitás-görbét találtunk, vörös modulátor púppal (53), ezzel mintegy az albino-patkányok úgyszólván tiszta pálcikaretinájának viszonyait utánozva. (27). A fényérzékeny anyag homogén oldatainak tulajdonságaival ellentétben a csapok különböző mértékben érzékenyek a különböző irányú sugarakra nézve. (Stiles— Crawford effektus) : a csap és fénysugár által bezárt szög növekedésével az ingerhatás csökken (104, 105), miáltal a pupilla szélein bejutó sugarak pupillomotoros hatása (106), általában ingerhatása kisebb, mint a fősugáré, ami a szférikus aberráció fiziológiai korrekciója. A Stiles—Crawford effektus a vöröstől a kék felé csökken, O’Brien a jelenséget teljes visszaverődéssel magyarázza (87), Tonaldo di Francia a csapok makromolekuláinak fix helyzetével (»dielektrikum antennák«) (113). A fényinger pontosan mérhető módon történő csökkentésével olyan jelenségek kerültek felszínre, melyek már csak quantum-fizika törvényszerűségeivel magyarázhatók. Hecht és munkatársai (44), valamint a szovjet Vavilov és Pinegin (115, 90) direkt módszerrel lemérték, tekintetbe véve a közegek abszorpcióját, azt a legkisebb kiterjedésű, intenzitású és tartamú fényingert, mely még ingerületet képes kelteni és azt találták, hogy e 3 faktor közül akármelyik változik is, a küszöb a quantumfizikai jelenségeknek megfelelően lépcsőzetesen éles és kb. 5—6—7 quantumnak megfelelő. Van der Veiden és Bouman (114, 8) indirekt, statisztikai módszere a közegek abszorpciójának bizonytalan tényezőjétől független. Lényege, hogy ha valamely érzékelő egység gerjesztéséhez 1-nél több (K) quantum summálódó ingere szükséges, de T időn, ill. D területen belül, úgy a quantum-eső sűrűségének hatása az észlelés valószínűségére nagyobb, mint az ingeridő, vagy inger-kiterjedés növelésének és pedig annál nagyobb, minél nagyobb K. A számított és talált értékek К = 2 értéknél fedik egymást. A direkt és indirekt módszer tehát a retina quantumfiziologiai küszöbét azonos nagyságrendűnek mutatja, ha nem is teljesen azonos számértékűnek. IV. A jelenségek pontosabb elemzése mindinkább megkövetelte, hogy az érzékelő egységekkel ne csak mint fizikai és kémiai tulajdonságaik által megszabott érzékenységű, elszigetelt elemekkel foglalkozzanak, hanem mint idegelemekkel, melyek egymással és a központi idegrendszerrel bonyolult kölcsönhatásban vannak. Ha a retina fényérzékenységét csak a retinabíbor reakció-kinetikai törvények által determinált koncentrációja szabná meg, úgy a sötétadaptáció-görbéknek az első közös értéktől tovább mindig azonos lefutásiaknak kellene lenniük, függetlenül a közös küszöb- (és így retinabíbor-) érték előtti görberésztől, ez pedig nem így van (60, 13). Különösen azok a gyors változások megmagyarázhatatlanok fotokémiai alapon, melyek a központi retinarészek érzékenységében a periférián (tehát »indirekt« alkalmazott) rövid ideig tartó fényinger hatására bekövetkeznek előbb a csökkenés, majd visszaemelkedés irányában (ú. n. cí-adaptáció, 96). De ezen logikai érveknél még kézzelfoghatóbb érv volt Gránit észlelése, mely szerint a macska retinájának fényérzékenysége fényilleszkedés során sokkal gyorsabban csökken, és sötétadaptáció során sokkal lassabban tér vissza, mint ahogy ez a sorozatos extractiókkal meghatározott retinabíbor-koncentrációknak megfelelne (25). Lythgoe ezen ellenmondások magyarázatára azt az elméletet állította fel, hogy a sötétadaptáció során a fotokémiai változásokon kívül egyre több és több fotoreceptor kapcsolódik egy-egy érzékelő egységgé, melyen belül ingerület summatio lehetséges : 37
