Szemészet, 1953 (90. évfolyam, 1-4. szám)
1953 / 1. szám
rési szög reciprok-értékével meg lehet mérni, mégsem látszik megoldhatatlannak. Egy ilyen »chromoptometer« ugyan csak relatív értékeket szolgáltatna, ezek azonban, ha az összes fizikai tényezőket szabványszerúen definiálni tudnánk, összehasonlításra alkalmasak volnának. 5. Az áthangolás a szem érzékenységnek csökkenése tartós színbehatás esetében a beható szín iránt; így némi rokonságot mutat a világossághoz illeszkedéssel. Színkifáradásnak is szokás nevezni, noha kérdéses, hogy az elfáradáshoz hasonló folyamatról van-e szó. Az áthangolás fiziológiás folyamat, minden szemen jelentkezik és minden színnel szemben, csak rendkívül különböző mértékben. Ha fokozott, szín-astlienopiáról szokás beszélni, szemben a szín-amblyopiával, ami csökkent discriminációs képességet jelent. A jelenség bizonyos fokig független a színlátás milyenségétől, tehát az anomális kvocienstől, bár az anomálisak rendszerint, de nem mindig, jóval gyorsabban áthangolódnak, mint a normális trikromátok. Legújabban Aczél (1951) foglalkozott a normális trikromátok áthangolhatóságának kérdésével, s több új érdekes megfigyelést közöl. A fokozottan áthangolható színlátást labilisnak nevezi, az alig áthangolható stabilissal szemben. Dömsödy (195.1) vizsgálatai szerint az áthangolódás oka successiv kontraszt: a szín fixálásakor szubjektív kiegészítő színérzés keletkezik, mely az eredetihez mint ellentétes szín adódik hozzá. Ebből fontos gyakorlati szabályok adódnak az anomaloskop helyes kezelésére vonatkozólag. Az áthangolhatóságnak elég nagy gyakorlati jelentősége van, ezért vizsgálata a színlátás klinikai diagnózisából nem hiányozhat. Nagymértékben áthangolható (labilis) rendszer még 1-es anomális kvociens esetében is csökkent teljesítőképességű, ami néha már a pseudoisochromatikus táblákon kiderül. Akadnak (úgy látszik, inkább nők között) esetek, amikor a teljesítőképesség kifejezetten színtévesztő jellegű s az anomális kvociens 1. Csupán gyors és kiadós áthangolódás mutatható ki. Key ser (1950) közöl ilyen esetet és mi is észleltünk már színtévesztőként kiszűrt nőkön. Az anomálisok teljesítőképessége, úgy látszik, szorosan összefügg áthangolhatóságukkal. Hármas kvociensű deuteranomális teljesen dikromátként viselkedhet a pseudoisochromatikus táblákon, ha nagymértékben áthangolható, viszont ötös kvociensű hibátlanul olvashat, ha stabilis, tehát át nem hangolható. Engelking (1933) és Schmidt (1935) az áthangolhatóságot a »lokális adaptációs idő« mérésével vizsgálja. A négy ős-színt kell egymásután épen küszöbértékfeletti mezőnagyságban fixálni addig, amíg eltűnve bele nem olvad az azonos világossági fokú környező szürke mezőbe. Labilis esetben ez 1—2, stabilis esetben 15—20 másodperc alatt következik be. Megbízhatóbb és pontosabb módszer az anolamloskopos vizsgálat, amelynek legfeljebb az a hátránya, hogy csupán a vöröset és zöldet vizsgálhatjuk, a sárgát és kéket nem. A kivitelre, regisztrálásra és kiértékelésre vonatkozó tudnivalókat részletesen ismerteti Kettesy, Aczél és Dömsödy említett közleménye. Vizsgálatainkból az is kiderült, hogy monochromatikus sugárzással sokkal gyorsabban és kiadósabban következik be az áthangolás, mint azonos színű szűrt fénnyel, ami szintén az anomaloskop fölényét bizonyítja. Itt említhető meg, hogy a szimultán kontrasztnak »fátyolkontraszt« nevű alakját is fel lehet használni színtévesztés megállapítására, sőt, mint Cohn-féle tábla (1880 körül) egyike a legrégibb és nem is rossz gyorspróbáknak. Laboratóriumunkban Dömsödy hosszabb ideig dolgozott azon a feladaton, vájjon nem lehetne-e a fátyolkontrasztból a színkör segítségével kvalitatív és kvantitatív diagnózist lehetővé tevő módszert alkotni. Ez azonban nem bizonyult lehetségesnek. 6. A módszerek nagy többségét a teljesítőképességet vizsgáló eljárások teszik ki. Van ugyan némi önkényesség abban, hogy ezeket külön csoportban foglaljuk össze, mert lényegükben túlnyomórészt beletartoznak az előző csoportok valamelyikébe — rendszerint pigmentszínekkel végzett tónus vagy telítettségi küszöbértékvizsgálatok. 28
