Szemészet, 1950 (87. évfolyam, 1-4. szám)
1950 / 1. szám
egyszerű tágításán 1 s ha ez nem járna sikerrel, mintahogy az esetek nagy többségében nem is szokott: dacryoeystorhinostomiát végzünk. Az elmondottakból önként következik, iiogy a könnytömlő a könny levezetésnek döntő tényezője s működésképessége a mechanizmus helyreállítnatóságának elengedhetetlen feltétele. Ha a canaliculusok játszanak a könnylevezetésben vezető szerepet, mint ahogy Frieberg. Tóth és mások is hiszik, minden acut dacryocystitis spontán áttörése, vagy műtéti megnyitása után fistulának kellene létrejönni és állandósulnia. Erről pedig igen jól tudjuk, hogy szó sincs. Úgy tapasztaltam, hogy fistula csak akkor marad vissza, ha a tömlő physiologiás játéka, ha csökkent módon is, de mégis fennáll. A canaliculusok döntő szerepe esetén nem volna szabad elzáródnia a tömlő exstirpatiojával kapcsolatban készített rhinostomiás nyílásnak sem. Ez pedig vizsgálataim szerint minden esetben bekövetkezett. Spontán levezetést akkor sem tudtam kimutatni, mikor a műtétet követő időben a nyílás még nem volt elzáródva. Szerintem a rhinostomiás nyílás jelentősége abban van, hogy a legtöbbször nagyon fertőzött műtéti terület bőrfelőli perprimam gyógyulását a váladéknak az orr-felé való levezetésével elősegíti. Azokra, az elég gyakori esetekre pedig, mikor a könnycsontok orrfelőli felszínét beteg rostasejtek borítják be, még inkább áll ez a megállapítás, hiszen a rhinostomiás nyílás készítésével a könnycsonttal együtt a beteg rostasejteket is megnyitjuk és el is távolítjuk. A rhinostomiás nyílás szükségessége egyes esetekben már előre megállapítható a vakfolt megnagyobbodásának az irányából, melyet a rostasejtekkel kapcsolatban már régebben megállapítottam és le is írtam s mely a rostasejtek megnyitására szépen visszafejlődik. Az egyszerű ex«tirpátiók és a könny levezetés helyreállítását célzó dacryocystorhinostomiák indicátióit elkülönítve rátérek a fossa sacci lacrymalis topographiai rendellenességei összefoglalására. Ezekkel, mint nem várt műtéti nehézségekkel, bármelyik módszer szerint is operálunk, gyakran találkozunk s melyek egy része közléseim révén már ismeretesek. Azon közismert megállapítás után, hogy a saccus helyét három biztos vezérfonal (a ligamentum canti interni, a crista sacci lacrymalis anterior és a tömlőt befogadó csontos árok) jelzi, csodálkoznunk kell azon, hogy miért olyan bizonytalan és hosszadalmas és nem egyszer sikertelen mégis az exstirpatio lefolyása vagv akár a dacryocystorhinistomia is. Úgyhogy önkéntelenül is felvetődött a kérdés, hogy vájjon az előbb említett tényezők tényleg olyan biztos útjelzői-e a saccus topographiájának. Vájjon nem Íehetnek-e ezekhez hasonló olyan momentumok, melyek tévedésbe ejtve a helyes tájékozódást, megnehezítik, illetve lehetetlenné teszik. Feltevésünket megerősítették egyes műtéti megfigyelések, amikor is azt tapasztaltuk, hogy azon esetekben, ahol váratlan 46
