Szemészet, 1949 (86. évfolyam, 1-4. szám)
1949 / 1-4. szám
144 Az eddigiek elmondásával kettős célom volt. Először is bemutatni, hogy az orthoptika szintén ezen a hármas tagozódáson épül fel, mégpedig: 1. primaer sensoros zavarok : — kancsalságok (legalább is egy részük), vagy tropiák, 2. primaer motoros zavarok : — szemizomegyensúlyi zavarok, vagy phoriák, 3. intermuscularis zavarok : — insufficientia convergentiae. Az utóbbit egyesek tovább tagolják valódi insufficientiára és divergentia-excessusra, ez azonban már nem lényeges. A három főfejezet közül a kancsalság más előadások tárgya ; idő rövidsége miatt a másik kettőből is csak kiragadott részekkel foglalkozom, mégpedig a mindennapi gyakorlat igényei szerint és különös tekintettel a legegyszerűbb módon tehető megállapításokra. Másik célom volt rámutatni arra, hogy az említett összefüggések a sensorium és a motorium között fiindionalis állapotok, ezért az orthoptikai betegségek fnnctionalis betegségek. Az amblyopiával járó concomittáló kancsalság sem más, mint functionalis betegség, miként azt orthoptikai kezelésének eredményei bizonyítják. Az orthoptikai betegségek functionalis jellege bizonyos labilitást visz a diagnosisba, therápiába és prognosisba. Az objectív vizsgálati leleteket alárendeli a subjectívnek, elnyújtja a beteg kivizsgálását, szükségessé teheti a rendelvények utólagos megváltoztatását. Tág teret enged az orvos személyi tapasztalatának és intuíciójának, szóval az ars medici-nek. Mindez együtt határozott gyakorlati nehézséget jelent és e nehézségeknek tulajdonítható, hogy az orthoptika nem foglalta el azt a helyet (különösen a rendelőintézeti gyakorlatban nem), ami fontosságánál fogva megilletné. Fontos az orthoptika ismerete és alkalmazása elsősorban azért, mert orthoptikai betegeken csakis orthoptikai módszerekkel tudunk segíteni, azután azért, mert az ilyen esetek száma a háborús megerőltetések óta növekvőben van. Az orthoptikai módszerek legnagyobb része nem újdonság ; már Graefe is foglalkozott velük. Worth, Maddox, Bielschowsky és mások 40—50 éves megállapításai a diagnostikában ma is jól használhatók. Legjobban használható eszközünk, a synoptiscop ősét, a haploscopot Hering már a múlt század végén megszerkesztette, de akkori tökéletlen alakja a szemészetben alig volt alkalmazható. Az első kérdés, melyre felelni kell, az, hogy mikor alkalmazzuk a gyakorlatban az orthoptikai módszereket. Mivel — mint mondtuk — az izomegyensúlyi zavar asthenopiaként nyilvánul meg, elvben az asthenopia minden esete indokolja az orthopsiás vizsgálatot. A gyakorlatban — időveszteség elkerülésére — mégis úgy járunk el, hogy igyekszünk megkülönböztetni az asthenopia muscularist az asthenopia accommodativától már az anamnesis ésa fénytörési vizsgálat alapján. Ez némi gyakorlattal sikerül is, bár nem mindig könnyen. A nehézségek egyrészt onnan adódnak, hogy az asthenopia muscularisnak, legalábbis, ami a szemre és környékére vonatkozó tüneteket illeti, nincs jól elkülöníthető kórformája, másrészt onnan, hogy a muscularis asthenopia igen gyakran fénytörési hibával együtt fordul elő. A szemtünetek, ú. m. szemfeszülés, szemfájás érzése, húzó orrtövi fájdalom, homloki és halántéki fejfájás, pillanatnyi szédülések mindkét csoportban közösek. Ha ú. n. távoli tünetek is vannak — ide soroljuk a tarkótáji fájdalmakat, sisakszerű szorító érzést, szellemi koncentrálásra való képtelenséget, elálmosodást —, ezek inkább izomhibára vallanak. Különösen egy tünetcsoportot szeretnék kiemelni, t. i. az elálmosodást húzó orrgyöki fájdalommal, esetleg anélkül is, mint ami rejtett felfelé térítésre jellemző. Közelbenézéskor a szöveg elhomályosodása, megkettőződése, az egyik szem elfedésének kényszere szintén muscularis tünetek, azonban nem kivétel nélkül és ezzel át is térek a fénytörési vizsgálat egyik fontos mozzanatára, a közelpont meghatározására. Ezek az utoljára említett tünetek t. i. előfordulnak akkor is, ha a két szem közelpontja között 2—3, vagy több D-nyi eltérés van. Az ilyesmi nem valami gyakori, de azért említésre érdemes. Az utolsó évben hat ilyen esettel találkoztam ; ezek közül egyben neuritis retrobulbaris volt a beküldő kartárs diagnosisa, két beteg a szemüvegét kifogásolta, egy mint «valami szemizomegyensúlyi zavar», egy «convergentia-gyengeség» diagnosisával került hozzám, a hatodikat pedig előzőleg még nem vizsgálták. Kiderült, hogy két esetben féloldali accommodatio-paresis volt az ok (mégpedig egyszer lues, egyszer botulismus), ezek kezelésre meg is gyógyultak. A többieknél féloldalt jobban előrehaladó lencsemag-sclerosist kellett feltételezni és a közelpont-különbséget kiegyenlítő szemüveggel a panaszok kiküszöbölhetők voltak.
