Szemészet, 1913 (50. évfolyam, 1. szám)
1913-03-23 / 1. szám
5 arra, hogy az mindig többé-kevésbé sötétséghez való adaptatiót és ezzel együtt a fény iránt való fokozott érzékenységet von maga után, a mi a meglevő fénykerülést csak fokozni tudja s nem csökkenteni. Hogy pedig a kérdéses blepharospasmus nem egy czélszerü védőreactio a fény ellen, a mint azt a sötétséggel való kezelés hívei szeretik felvenni, mutatják azon orvosok tapasztalai, kik szakítottak a fennemlített kezeléssel. Azt látjuk ugyanis, hogy a scrofulás betegek fénykerülése majdnem kivétel nélkül igen rövid idő alatt megszűnik, ha a gyermekeket állandóan világos szobában tartjuk s a makacs, hetekig és hónapokig tartó blepharospasmusokat csak igen ritkán észleljük, a mi azelőtt éppenséggel nem tartozott a ritkaságok közé. Az itt közölt felfogás úgy látszik annyira ellentétben áll a szakkörökben uralkodó nézettel, hogy talán nem lesz felesleges az ilyen állítólagos fénykerülés észlelésének legczélszerübb módjára nézve néhány megjegyzést tenni. Legnagyobbrészt kis és elhanyagolt gyermekekről van szó, nagyobb gyermekek hasonló súlyosságú keratitiseinél általában sokkal kisebb fénykerülést találunk, sőt ez akárhányszor hiányzik. Sokszor hoztak hozzánk gyermekeket, kik görcsösen összeszorított szemükkel anyjuk karjára borultak. Ez természetesen a látószerv sötétséghez való adaptatiójához nagyfokban hozzájárul és világoson a szem kinyitása elég nagy ellentállásba kerül, mit azonban nem szabad a corneától kiváltott fenykerülésnek tartani, mivel normális szemet is, ha sötétséghez volt alkalmazkodva, a világoson hirtelen kinyitni elég kellemetlen, sőt néha majdnem lehetetlen. Ha a conjunctiva vagy cornea elváltozásai csekélyek, akkor a beteg félig besötétített szobában könnyebben nyitja ki szemét, mint világoson, a mi azonban nem jogosít fel bennünket arra, hogy a világoson való blepharospasmust a trigeminus •izgalmának tulajdonítsuk. Szoktassuk ezen gyermekeket lassankint a világossághoz úgy, hogy először sötétben tartjuk őket, majd physiologikus világossághoz való adaptatióhoz szoktatjuk a retinát s azután a környezet fényerősségét lassan és óvatosan fokozzuk. Azt látjuk, hogy a szemhéjak zárásra való hajlama a világoson se nagyobb, mint a sötétben. Ilyen kísérleteket leginkább mérsékelt blepharospasmusban szenvedő gyermekeken lehet végezni. Némileg ellentétet látunk a nagyfokú biepharospasmusos gyermekeknél, kik még oly csekély világításnál, a melynél a szemhéjak vizsgálata még egyáltalában lehetséges, is görcsösen összeszorítják szemüket. Daczára ezen megegyező tapasztalatoknak, rá kell mutatni arra, hogy gyakran mily megbízhatatlanok ily gyermekek szüleinek kijelentései. Előfordult az, hogy avval hozták a gyermeket, hogy a világoson görcsösen zárja szemét, de sötétben nyitva tartja. De ha az anyát felszólítjuk, hogy gyermekét gondosan és hosszabb ideig figyelje, az derült ki, hogy a szemhéjak görcse a sötétben sem viselkedik másképpen, mint a világoson. Arra nézve, hogy a corneaerosióknál fellépő ilyen állítólagos fénykerülést szintén ilyen módon értékelik, legyen szabad felemlítenem azt, hogy hasonló módon, mint a hogy azt a scrofulás gyermekeknél vázoltuk, felületes corneaerosiókban szenvedő betegeknél sokszor meggyőződhetünk arról, hogy a szemhéjak zárásra való hajlama sötétben nem
