Szemészet, 1913 (50. évfolyam, 1. szám)
1913-03-23 / 1. szám
6 nagyobb, mint a világoson, de itt a retina physiologikus adaptatioképességével is számolnunk kell. Itt részben felnőttekről van szó, kik pontos felvilágosítást tudnak adni az appercipiált érzeteikről és ezért talán könnyebb is tiszta képet alkotni a tényleges állapotokról. Az itt kifejtett felfogás alapján nem lehet szó tehát a cornea idegei által közvetített fénykerülésről. Azt láttuk, hogy teljes sötétségben, midőn minden fényinger ki van küszöbölve, az elváltozások ezen conjunctiva és corneamegbetegedéseknél kevésbé érzékenyek és kevésbé kellemetlenek, ha a szemrést zárjuk. S mivel ezen körülmény világoson is előfordul, könnyen azon téves felvételhez vezet, hogy a szemhéjak zárását a fénykerülés okozza. Ezen tévedésből kiindulva következtették azt, hogy a szemrés zárásával a szem a sötétséghez alkalmazkodik és így a fény iránt érzékenyebb lett, pedig ezen fénykerülés csak másodlagos tünet, mely a szemrés zárásától van feltételezve és a cornea megbetegedésével magával semmi összefüggésben sem áll. Azon feltevésnek is hiányzik minden elvi megokolása, hogy scrofulás szembetegségekben szenvedő gyermekeknél a világosságnak káros hatása volna a szemre, de feltűnik azon hátrány, mely sötét szobában való kezeléssel és sötét szemüveg hordásával másrészről járhat; hangsúlyozni kívánom azért mégis azt, hogy a klinikai tapasztalatok most egyáltalában nem döntenek ezen kezelés javára. Nézzük meg ezek után, hogy másféle szembetegségekre a közönséges nappali világosság káros hatást fejt-e ki ? Ismeretes, hogy különböző retina- és uveamegbetegedéseknél a nappali fénytől való védekezést ajánlották, de ezen kezelési módra hiába keresünk kielégítő magyarázatot. Hering elmélete szerint a látószervben a megvilágítás következtében functionalis hyperaemia lép fel és fel lehet venni azt, hogy ez a retinitisnél és uveitisnél árthat, ha mi azt sötétben való tartózkodással akarjuk gyógyítani. De a retinitisek „és chorioiditiseknek nevezett kórképek között találunk oly megbetegedéseket, melyeket pathologiai-anatomiai értelemben gyuladásnak fel nem foghatunk és így nélkülöz minden alapot az a felfogás, hogy a fénytől kiváltott functionalis vérbőség károsan hatna; erre nézve fel kell említeni azt, hogy újabban éppen a vérbőségnek hatalmas gyógyítóerőt tulajdonítanak, különböző, még gyuladásos természetű megbetegedéseknél is. S ha ezzel az említett retiniseknél és uveitiseknél a világosság távoltartásának, felesleges volta elméletileg eléggé megokolva nem volna, azt hiszem, a gyakorlati tapasztalatok felemlítése sem döntene kedvezően e kérdés javára. Mert a szóban forgó betegségek nagy tömegénél, melyek székhelyre és lefolyásra oly különbözők s melyek, mint sok más elváltozás, kísérletileg még kellően tanulmányozva nincsenek, igen nehéz lesz végleges ítéletet mondani, vájjon a világosság gondos távoltartásával e betegségek másképpen folynának-e le, mint normális világítási viszonyoknál. Azon impressio, hogy egyik vagy másik megbetegedés védőüveggel való kezelés mellett jobban gyógyul (a védőüveg különben is a „sötét kúrának“ igen problematikus módja lévén), nem lehet mérvadó mai tudományos álláspontunk mellett. Lényegileg hasonlót mondhatunk az iritisekről is. Ezeknél is igen gyakran rendelik el a sötét szobában való tartózkodást és sötét szem
