Szemészet, 1913 (50. évfolyam, 1. szám)
1913-03-23 / 1. szám
66 Legfontosabb természetesen az az idő, midőn még nem nagyon kifejezettek az elváltozások, ezek adhatnak legmegbízhatóbb felvilágosításokat. Később már igen kevéssé következtethetünk a fellépés módjára s a különböző elváltozások megjelenésének chronologiai sorrendjére. Azokban az esetekben, mikor a kísérleti állat elpusztult, csak olyankor metszettem fel a szemet, ha még nem telt le a kimúlás után huzamosabb idő. Egyébként az enucleatiót narcotizált állaton végeztem; rögtön a kivétel után egy csepp Zenker-folyadékot fecskendeztem az aequator táján az üvegtestbe s a bulbust 6—12 órán át Zenker-folyadékban fixiroztam. Majd alapos kimosás után felszálló concentratiójú alkoholon vittem át, végül celloidinba ágyaztam. Vashaematoxylinnal és van Giesonnal festve kerültek a metszetek vizsgálat alá. Az első elváltozások, melyek 6 órával az első etetés után léptek fel s a melyeknél a klinikai vizsgálat azt mutatta, hogy a csarnok sekélyebbé vált és egy kristálytiszta küllő volt a lencse alsó belső negyedében, mikroskop alatt a következőkben nyilvánultak: az egész uvea normális, a retinán sem lelhető semmi kóros, ellenben a lencsetok hámja itt-ott kissé elemelődött a toktól, néhány sejt határozottan duzzadtabb, itt-ott egy-egy szétesett hámsejt látható. A lencserostok az aequator közelében, különösen a hátsó kéregben duzzadtabbak, közöttük két-három ponton is hosszúkás rés látszik, melyben sem szétesett rosttörmelék, sem fibrin nem látható. Ugyanilyen hosszúkás üreg látható egy helyen a tok és a rostok között is. Egyébként semmi elváltozást sem leltem a szemben, jóllehet különös gonddal átnéztem különösen a sugárnyúlványok hámsejtjeit. Magnus és Kolinski, majd Klingmann a legelső elváltozást a sugárnyúlványok epitheljén látták, határozottan állítják, hogy corpus ciliare hyperaemiája szabály szerint fellelhető. Klingmann meg egyenesen iridocyclitist állapít meg. Ezek a megfigyelések joggal tekinthetők téveseknek vagy legalább is kivételeseknek, mert az általam vizsgált esetekben (egyet kivéve, hol egy kis vérbőség csakugyan volt), nem leltem hyperaemiát, gyuladást még kevésbé. Azt hiszem, a mások által lelt gyakori „hyperaemia“ magyarázatát fixirozásbeli hibában kereshetjük. Ugyanezzel magyarázható meg Peters és Sala lelete is, ők ugyanis már a naphthalinhályog legkezdetibb stádiumában is a sugártest hámjának és a retinahámnak jelentékeny kóros elváltozását konstatálták, a mely főképpen a hámsejtek felpuffadásában és protoplasmabeli vacuolumképződésekben nyilvánulna. Ha követjük a Peters és Sala által követett eljárást, csakugyan mindig meglelhetjük ezeket a jelenségeket. Ok t. i. Müller-féle folyadékba tették a kivett szemet és thermostatban fixirozták. Ilyen előzetes kezelés mellett azonban normális nyúlszemen is előállanak a hámsejtekben leírt vacuolumok és fellelhető a sejtek felpuffadása is. Mindez tehát a hiányos rögzítésnek tulajdonítható és legjobban elkerülhető a lehetőleg direkt fixirozással, a Zenker-folyadék befecskendezése által. Annak bizonyítására, hogy a sugártest és sugárnyúlványok hámjának magukban nincs főszerepe a lencsehomályok létrehozásában, hogy a ciliaris hám fent említett elváltozásai nem magyarázzák meg a hályogképződést, hivatkozom arra, hogy sokszor ismételt punctio corneae után nemcsak a ciliaris hámban, de az iris hátsó felszínén is kiterjedt hámsejt duzzadást, az egyes sejtekben sok helyen vacuolum-képződést lelünk és bár egy esetben 16 nap alatt tizenkétszer bocsátottam ki a csarnok
