Szemészet, 1913 (50. évfolyam, 1. szám)
1913-03-23 / 1. szám
59 Jóllehet a „subcapsularis“ és „supranuclearis“ hályogalak között általában igen éles különbséget szoktak tenni, mégis azt állíthatjuk, hogy a közönséges „tokalatti kéreghályog“-nál is elsősorban a maghoz közelebb lévő kéregrészek szürkülnek el teljesen s csak azután válnak átlátszatlanná a külsőbb rostok. Ezt bizonyítja az irisárnyék keskenyebbé és keskenyebbé válása. Először az egész kérgen átszürődik a fény s a magon, illetőleg a magkörüli kéreg-rétegen vet árnyékot az iris. Később ez az árnyék nemcsak elmosódottabb, hanem feltűnően keskenyebb is: vagyis a mélyebb rétegek már nem engedik át a fénysugarakat, csak a külsőbb rétegben tudnak áthaladni, tehát az árnyék is a külső rétegeken át a mélyebb, sűrűbben elszürkült rétegre vetődik, Ha ebben az állapotban kerül műtétre a hályog, a kéregrészek eltávolítása nagy nehézségekbe ütközik, mert a mag kibúvik ugyan s rajta, különösen az egyenlítője körül kéregrészek tapadnak, de a kéreg legnagyobb része benn marad, egymással és a hátsó tokkal oly erősen összetapadva, hogy csak sokszor ismételt súrolással s akkor sem mindig tudjuk kihozni. Ezért érthető és jogos az a conservativ álláspont, melyen a mi klinikánk áll, a midőn — ha csak lehet — megvárja a hályog megérését. 5. Éreti hályog, cataracta matúra. A duzzadó stádiumban sekélylyé vált csarnok később lassan ismét visszanyeri eredeti mélységét, közben az irisárnyék is elmosódottabbá, keskenyebbé válik, majd alig észrevehetően keskeny, végül többnyire el is tűnik. A selymes fény is megszűnik s a lencse egynemű, matt, szürke színű, esetleg kissé sárgás tónussal: érett a hályog. Ez az „érettség“ — mint fentebb láttuk — klinikai szempontból fontos, mert az érett hályog a tok megnyitása után könnyedén leválik a tokról s kéregrészek visszahagyása nélkül egészében megszületik. Ennek a jelentősége nem szorul bővebb magyarázatra és mindenesetre több méltánylást érdemel, mint a mennyiben sokfelől részesül. Hess véleménye szerint, ha éretlen hályognál nagyobb is az utóhályog fejlődésének valószínűsége, nem kell ezt oly nagy jelentőségűnek tekintenünk, mert egyrészt a discissio nem jár nagy veszedelmekkel, másrészt „mint tudjuk, a legtöbb hályog már az 50.—60. életév körül egészében kihozható“. Ezt a hirschberg és Schweigger által már előbb hangoztatott nézetet nem tehetjük magunkévá, mert a mi klinikai tapasztalataink szerint egyáltalában nem vehetjük bizonyosnak még a 60 év után sem, hogy sikerül a lencsét kérgével együtt eltávolítani; a mag sclerotizálódása nem történik annyira szabályosan, mint azt Hess is állítja. E nézetünket nagyon támogatják az olyan esetek, melyekben 70 év körüli betegeknél, sőt idősebbeknél is csak hosszas, ismételt simítással üríthetők ki tapadós kéregrészek. Másfelől úgy hiszem, nem a cataracta secundaria képződésének nagyobb valószínűségét kell a legfontosabbnak tartanunk, hiszen ha csak ez a veszedelem fenyegetne az éretlen hályog műtété után, csakugyan nem lenne nagyon fontos az érettség megvárása. A kéregrészek nagy része megduzzad, fellazul s felszívódik; a mellső tok bentmaradt részének hámsejtjei többnyire nem burjánzanak oly gyorsan, hogy a maradék felszívódását megakadályoznák, más szóval: a tokhám burjánzásából keletkező cataracta secundaria nem mindig lesz vaskosabb, ha kéregrészek maradnak is vissza. Sokkal fontosabb azonban az a körülmény, hogy a duzzadó kéregrészek tudvalévőén kitűnő táptalajul szolgálnak a műtétnél bejutó bacteriumoknak, másrészt duzza
