Szemészet, 1913 (50. évfolyam, 1. szám)
1913-03-23 / 1. szám
207 zettségén kívül római katholikus vallása is mellette szólott. De nem őt nevezték ki s csalódása oly megrendítő hatást tett lelkére, hogy azonnal községi orvos lett Hódmezővásárhelyen s abban az egészen falusias környezetben nyolcz éven át élt bámulatosan különczéletet, fogadalmat tett, hogy soha szembajost nem gyógyít (ezt híven meg is tartotta) s mint magát végképpen elhanyagoló zsugori és uzsorás élt 1857-ig, mikor rablógyilkosság áldozatává lett. Nagy kár volt, hogy így történt, hogy mellőztetéseért nem azt a nemes bosszút tartotta magához méltónak, hogy maga erején, tanári állás nélkül szerezzen tekintélyt, legyen mint szemorvos, számtalan ember jótevője s nagy vidék áldása! A benne lévő nagy érték teljesen megsemmisült. Lippay Gáspár, a szemészet tanára 1848-tól 1874-ig, tehát 26 esztendeig olyan korszakot jelent a szemészet tanítása történetében, a melyre nem esik jól visszatekinteni Nem ismertem személyesen; tehetsége, jelleme, orvosi és tanári igyekezete bizonyára lehetett kifogástalan, de szakjában nem volt a feladatához való képzettsége. Nem mondanám ezt, ha nem volna elegendő okom arra, hogy pl. Fabini-val összehasonlítsam. Ismerem mindkettőnek klinikai beteg-jegyzőkönyveit s ezekből munkájok s eredményeik színvonalát. Nem kívánok részletekbe mélyedni, csak azt a köztudomású valóságot kell megemlítenem, hogy 21/2 évtizeden át a szemészetből a budapesti orvosnövendékek igen gyenge készültséget szereztek. A szembajosok sorsa ezalatt hazánkben semmit sem javult; Helmholz és Graefe, meg tanítványaik felforgathatták a szemészetet mint tudományt és művészetet egyaránt, hazánkban e téren semmi javulás nem mutatkozott, az orvosok szem körüli munkája igen gyér kivétellel, olyan kuruzslás volt, mint a szemészet főmívelőié, a valódi kuruzslóké. Ott lehetett Grósz Frigyes Nagyváradon, Kanka Pozsonyban s még néhány más jó szakember: az általános orvosi gyakorlatnak a szemészet legelhanyagoltabb része volt. A medikusok e szakot nem vették komolyan, benne a maguk hiányait nem érezték. Az országban, úgy tudom, mindenfelé valóságos lemondással vette szembaját mindenki, ha Pestre Hirschler-hez vagy Bécsbe Arit-hoz nem mehetett; mintha a szemek bajának gyógyítása luxus lett volna, mely közönséges embert nem illet meg. Vígan űzték mesterségüket a szemet operáló kuruzslók; hegyesített kötőtűvel, sőt (Erdélyben) akácz-tövissel reklinálták a hályogot, a fejre tett s ekzemát okozó kötözésekkel gyógyították a blepharitist, koplalással és sózatlan ételekkel meg „semmivízzel“ (zinksulfat) a görvélyes gyuladásokat, hólyaghúzóval (a halántékon) a glaucomát, szivárványlobot és a közönség, a műveltek is, istenítette azt az alföldi sebészt, ki reklinált hályogjainak éppen felét csakugyan látáshoz segítette, mert az ilyen orvos is ritka volt. Nemzetünk ezen a téren talán félszázaddal volt elmaradva a többiek mögött. Ebbe a szomorú korszakba esik a kolozsvári egyetem felállítása, melyet éppen most negyven éve, 1872 október végén nyitottak meg. Az egyetem orvosi kara a Kolozsváron már rég fennállott „orvos-sebészi tanintézet“ felhasználásával alakult, olyan módon, hogy annak kórházi osztályait s személyzete egy részét átvette. Ehhez tartozott Schulek Vilmos is, kit az intézethez 1872 tavaszán neveztek volt ki s a ki azon év április 8-án kezdte meg működését a Karolina orsz. kórház szemosztályán. Az ő kinevezése s az ő munkájának megkezdése egyúttal az új
