Szemészet, 1913 (50. évfolyam, 1. szám)
1913-03-23 / 1. szám
208 korszaknak, a szemészet magyarországi tanítása megújhodásának kezdete is volt. Hogy ebből mik származtak, milyen fordulatot jelent ez az egészségügyi kultúra haladásában s ez a fordulat mi módon nyilvánult, azt régebben már elmondtam más helyen.1 II. Az egyetem működésének második fél éve 1873 áprilisében kezdődött s a budapesti egyetem negyedik évbeli orvosnövendékei közül hárman jöttünk akkor Kolozsvárra tanulmányaink folytatása végett. Ennek a lépésnek kettőnknél személyes és családi oka is volt; a harmadik azért jött velünk, mert szemészetet ő is komolyan akart tanulni. Az akkori budapesti orvostanhallgatók, bár az „ignoti nulla Cupido“ elve szerint, nem tudván hogy kell szemészetet tanítani és tanulni, többnyire nem is nagyon vágyakoztak jobb tanításra, mégis érezték, sejtették, hogy ebben (sőt némely más tárgyban is) az ő előmenetelük nem elegendő, nem korszerű; némelyek, kik Bécsben is tanultak több-kevesebb ideig, ezt határozottan tudták is. Elegen voltunk, kik számot tudtunk adni magunknak arról, miért alacsonyabb a tudásunk színvonala némely dologban, mint a bécsieké. Vágyakoztunk némely tantárgy alaposabb, korszerűbb módon és mértékben való tanulására. Bizonyosnak tartottuk, hogy olyan ember, mint Schulek, ki hosszú ideig Arit mellett volt tanársegéd, kinek mfitevő készsége és a külföld nagyjai mellett szerzett tökéletes klinikai iskolázottsága előttünk ismeretes volt, a szemészetet legújabb alakjában s legtökéletesebb eszközeivel igyekszik átadni hallgatóinak; sokan tartottak szerencséseknek bennünket, hogy hallgatói lehetünk. Eszünkbe sem jutott, hogy tartsunk az újszülött egyetem hiányaitól, kezdetleges viszonyaitól; hiszen a budapesti egyetemen semmiben sem voltunk elkényeztetve. De a mit akkor, a hosszúra nyúlt tél végén, az alig olvadó hótól boritott, ósdi, szennyes, bár mindenesetre érdekes városban a rozoga Karolina-kórházban, az elméleti tárgyak néhány szűk szobából álló intézeteiben találtunk, vagy éppen nem is találtunk, az mégis szeget ütött a fejünkbe; legalább én nehezen szoktam meg azt a gondolatot, hogy egyetemi intézetekben járok. Minden szűk, falusias, kisszerű volt és ma már elképzelhetlenül hiányos De éreztem, hogy nekem már a tanfolyam nyolczadik semesterében két fődolog van: a tanár és a beteg. És a mint igen kevesedmagammal, Genersich A. kórboncztani, Machik B. belgyógyászati, Brandt J. sebészeti, Czifra J. tájboncztani, főképpen pedig Schulek V. szemészeti előadásait (harmadmagammal) csak egy kevés ideig is hallgattam, megszokva a sajátságos helyzetet, elenyészett figyelmemből az egész környezet kezdetlegessége s úgy találtam, hogy nem hiányzik semmi lényeges a haladáshoz. Főképpen a kórboncztan és a szemészet kötötte le figyelmemet. Geneisich tanár fáradhatatlan didaktikus munkája, hallgatói iránt való figyelme, az a személyes gondviselés, melylyel őket a munkára valósággal kényszerítette, előadásainak alapossága, bonczolásainak pontossága előttem egészen új dolog volt és igen nagy hatást tett további önképzésemre. De Schulek előadásaiban a nála töltött órák alatt, kivált műtétéinél, meg a betegekkel való bánás1 Orvosi Hetilap. Jubileumi szám. „A szembajosok sorsa az Alföldön“.
