Szemészet, 1913 (50. évfolyam, 1. szám)
1913-03-23 / 1. szám
206 darabjai életrajzokban ismertetnék nevezetesebb régi orvosaink munkáját, érdemeit és hatását. Németországban méltán kelendők a nagy orvosok emlékiratai és másoktól írt életrajzaik, Angolországban pedig külön vállalatban „Masters of medicine“ czímmel egész sor ilyen könyv jelent meg. Ilyen munkák konkrét alakban őrzik nemcsak egyesek történetét és jellemét, hanem az orvosi erkölcstan fontos, de nem sokaktól mívelt és őrzött tanulságait is! Az a korszak és az a környezet, melyben Schulek mint kész szakember magyar földön megjelent negyven esztendővel ezelőtt, már sokak előtt egészen ismeretlen. A mai fiatalabb orvosi nemzedék sem azt nem tudja, milyen fokon állt a szemészet tanítása és gyakorlata ő előtte, sem azt, milyen volt az élet az éppen megnyitott kolozsvári egyetemen. Pedig öntudatosan élő emberre nézve a működésben látott intézmények fejlődésének története nemcsak érdekes, hanem tanulságos is, nemcsak luxus-czikk annak tanulmányozása, de egyenesen szükséges a továbbfejlesztésnek, a kitűzendő czéloknak megállapítása érdekében. Milyen volt Schulek előtt a szemészet tanítása és gyakorlása? Milyen körülmények közt fogott az új, a valóban tudományos szemészet tanításához ? Minő eredményt ért el s mely eszközökkel ? Ezeket a kérdéseket felvetni, rájok megkeresni a feleletet — nemcsak egy ragaszkodó tanítványnak kedves feladat, hanem — úgy gondolom — főképpen a kolozsvári egyetemhez, az itteni orvosi karhoz s az E. M. E. orvosi osztályához méltó és érdeklődésükre némi igényt támasztható kísérlet is. A magyar szemészeti oktatás régi keletű; a budapesti egyetem hosszú idővel előzte meg a külföldieket, egy párt kivéve, a szemészet külön tanszékével. Fabini Teofil János, BeerJ. bécsi tanár volt assistense, lett 1816-ban ennek első tanára, ki 1847-ig folytatta munkásságát mint tanár és szemorvos. Működése annak a kornak színvonalán állott; az ő tankönyve nemcsak hazánkban, hanem külföldön is hivatalos és kötelező tankönyve (1823) lett a szemészetnek; de halála után volt tanítványai közül nem akadt, ki tanszékét betöltse, vagy legalább nem azok közül és — kénytelen vagyok megemlíteni — nem jól töltötték be azt. Fabini halálakor két fiatal szemorvos tanult külföldön Magyarországból; egyik Hirschler Ignácz, ki 1823-ban született, Bécsben tanult és ott Rosas assistense volt, majd Párisban, Desmanes mellett képezte magát, a másik Mészáros Rupert Ignácz, ki Fabini-mk volt tanítványa és segéde s 1845-ben vágj 46-ban szintén Párisba, Desmanes-hoz ment további kiképzés végett. Mindkettőt ismertem; mind a kettő éles eszű, sokismerelü, nagyműveltségű ember volt s bármelyik lett volna Fabini utóda, a klinikai szemészetnek tanításra képes, a tudománynyal haladó, a szakot méltó módon képviselő tanára lett volna. De Haschiert, bár kérte a docensséget, izraelita volta miatt visszautasította a felsőbb hatóság, a tanításban tehát részt nem vehetett s kénytelen volt abban keresni kielégítést, hogy (mint róla Hirschberg is megjegyzi a szemészet történetében) hosszú időn át egyedüli nevezetes szemorvosa volt hazánknak, hogy a „Szemészetet“ alapította és szerkesztette s hogy Schulek-et minden törekvésében teljes odaadással támogatta és nevét némely jeles dolgozattal örökítette meg. De a magyar orvosok szemészeti kiképzésére hatása alig volt. Még tökéletesebben veszett el nemcsak a tanítás, de a szemorvoslás tekintetében is méltó kortársa, Mészáros, ki Párisból hazatérve, erősen számított arra, hogy a szemészet tanszékét elnyerheti, hiszen kellő kép
