Szemészet, 1912 (49. évfolyam, 1-4. szám)
1912-05-19 / 1-2. szám
20 tenek valószínűvé tenni Stilling felfogását az alkalmazkodás műveletéről.* E szerint a zonula ellazítása nem maga az alkalmazkodás; a lencsét körülveszi az üvegtest mint a gyűrű állománya a belemélyesztett ékkövet s a sugártesti izom, előrehúzva az érhártyát, ezzel összenyomja az üvegtestet (melynek középi csatornájából a hígabb rész hátratér), s ez a nyomás okozza a lencse domborodását, megvastagodását, a zonula (nyugalomban előrehomorú) felszínének domborúvá tételét, stb. Az alkalmazkodásnak ez a képe, az üvegtest bevonása a művelet magyarázatába előttem valószínűbb és jobban összeegyeztethető az alkalmazkodás elfogyásának rendjével, vagy inkább a kimntatott nagy egyéni eltérésekkel, meg a klinikai észleletekkel, pl. az alkalmazkodás megerőltetését jellemző érzésekkel. Stilling elmélete szerint sokkal nagyobb a sugártesti izomzat feladata, nincs hát szó parlagon heverő munkaerőről és van alkalma arra, hogy ez az erő egészen felhasználtassék. Minél inkább kimeríthető a sugárizomzat ereje, minél kevésbé nagy a „latens alkalmazkodási szélesség“, annál fontosabbak az illető izomzat fejlettségének, erejének eltérései a közepestől, annál érthetőbb munkájának alacsonyabb értéke s annál igazolhatóbb, ha némely szemorvos (például én is), azt gondolja, hogy az alkalmazkodás értéke ugyanazon egyénben is ingadozásoknak van alávetve, a mi természetesen nem volna elgondolható, ha az alkalmazkodó erőnek olyan nagy állandó tartaléka volna, mint Hess tanítása szerint ma felveszszük. Ugyanis ha az emberi szemnek 10 éves korban 16—28 dioptria (vagy több) az alkalmazkodás értéke s az ennyihez szükséges izomerő később is állandóan megmarad: hogyan magyarázzuk az olyan eseteket, melyekben később, pl. 25—30 éves korban egy időre, néhány napra, vagy néhány hétre, betegség vagy szülés, vagy más gyengítő hatás után, az alkalmazkodás meggyengül, 2—3 dioptria értékével? A sok tartalékerő, a lappangó alkalmazkodás hogy nem fedezi a szükségletet? És aztán egy idő múlva a közelpont ismét helyére jut. Ezt a lencse összeállásának megváltozásából aligha lehet magyarázni. Az emberi alkalmazkodásnak ilyen ideiglenes ingadozásait eddig tudtommal nem figyelték meg, de megállapításukat elvi jelentőségűnek gondolom. Egy idő óra adatokat gyűjtök ebben az irányban s harmadik közleményemben ezekről fogok beszámolni. * Zeitschrift für Augenheilkunde. 1911, jan. febr.
