Szemészet, 1912 (49. évfolyam, 1-4. szám)

1912-05-19 / 1-2. szám

19

állomány változásra való képessége (puhasága) nem azonos, nem csökken arányosan, egyenletesen az életkor haladásával. Természetes, hogy az alkalmazkodás „bámulatosan szabályszerű“ apadásának gondolata mindkét esetben oda van.

A lencsére vonatkozólag nem nehéz elfogadni azt a nézetet, hogy azonos korú egyénekben nem azonos a változandósága, mondjuk: az alkalmazkodó képessége, nem ritka eset, hogy a lencse „magja“ a szokásos életkornál hamarabb megtalálható (igaz, hogy szürkült, homályos lencsékben) vagy képződése jóval későbbi időben is elmarad, hiszen kivételesen öregkori hályogokban sem találunk magot, tehát az ilyen lencsék alkalmazkodó képessége a hályogosodás előtt igen nagy lehetett.* Ha ezt a lencsebeli különbséget felkutathatnók, talán megtalálnánk benne a szóban levő nagy egyéni eltérések okát. De ez nincs módunkban. E miatt a másik tényezőt is vizsgálat alá kell vennünk; abban is találunk kétes mozzanatokat.

Ha az alkalmazkodó izomerő mindig sokkal több, mint a mennyivel a lencse elérhető legnagyobb domborodását létre lehet hozni: honnan van «z, hogy az ember nem tud kitartóan, fáradás érzete nélkül látni a közelpontján ? A mely szabályos fénytörésű szem 3 dioptria alkalmazkodással bir, az 30 centiméter távolságban levő nyomtatást hosszasan nem olvashat; hosszú idő óta olyan szemüvegeket rendelünk, melyek lehetővé teszik, hogy az illetők valamivel közelebbről is tudjanak apró betűt olvasni, mint a mekkora távolban olvasni szoktak. Ezt a jelenséget a Helmholz alkalmazkodás-elmélete szerint vagy azzal magyarázhatjuk, hogy a közelpont felé közelítve a nézett tárgyat, a lencse domborodásának minden kis fokozása több-több izomerőt követel, vagy azzal, hogy a sugárizom összehúzódó képességének határához közeledik. Az első eset nem valószínű, mert, ha az izom hatása csupán a zonula ellazításában áll, ezt egyenlő csekély erővel kieszközölheti az izom s a lencsetok végzi a többit; de nem sokkal érthetőbb magyarázat a második tan, mert bizonyos, hogy a maximalis alkalmazkodásban levő lencsére a sugárizom még tovább is tudna hatni, hiszen — Hess pontos bizonyítása szerint — ilyenkor a zonula kelleténél még jobban ellazul és a lencse lesülyed. És mégis, a maximalis alkalmazkodással dolgozó szem elfárad. Hova lesz az a nagy és felesleges, mert fel nem használható erő? Nekem az a benyomásom, hogy itt valami nagy hiány és pontatlanság van az egész munka elképzelésében. Mintha valami más akadályt is kellene legyőzni, más tényezőt is megmozgatni a sugárizomnak! Azt sem tudom elgondolni, hogy a természet, mely a mi teleologikus okoskodásainkat cserben soha sem hagyja, miért látta volna el a szemet a hatástalanságra kárhoztatott munkaerőnek olyan nagy mértékével, és hogy ez az erő, mely évről-évre kevésbé használtatik fel, miért nem sorvad és apad el, mint gyakorlás hiányában minden más izom ereje ?

Ilyen okoskodás fonalán jutok arra a gondolatra, hogy szerény és szűkkörű adataim és a Duane adatai magára az alkalmazkodás élettanára, az alkalmazkodó gépezet ismeretére is juttatnak némi kis világosságot, még pedig azzal, hogy — a mennyire megítélhetem — segí* Ezt maga Hess is így gondolja; 1. a lencséről szóló munkájában: Graefe- Saemisch: Handbuch. VI. köt. 2 rész; 19. 1.