Szemészet, 1907 (44. évfolyam, 1-2. szám)
1907-06-23 / 2. szám
123 eredménye az lesz, hogy a színes folyamatok egymást gátolni fogják, esetleg adott esetben egymást megszüntetik. Bernstein a és b színingereknek megfelelő Wa és Wl> görbét megkonstruálja és felteszi, bogy ha a és b objektiv fény egyenként hat, akkor a színingerlet a centrális A és -B-ben Wa és Wb görbék ordináta értékeivel proportionális, úgyszintén proportionális a gátlások ereje. A fejlődés ezen fokán az egyén sárga-kék vak (ha a-1 pirosnak, 5-t zöldnek veszszük). A fejlődés során még két látóanyag c és d (sárga és kék) keletkezik, a melyek az a és 6 anyaggal azonos törvényeknek vannak alávetve. Ha egy színrendszerben c és cl elemek megvannak, de az a és & elemek hiányzanak, akkor előáll a piros-zöld vakság esete. Mind a négy elem létezése megalkotja a normális trichromatikus színrendszert. Ezen komplikált elméletet, melyet csak vázlatosan adtam elő, más helyütt behatóan fogom tárgyalni. Már a Bernslein-ié\e schematikus görbék szemügyre vételénél észlelhetjük, hogy ezen elmélet a színvakság elébb felsorolt nemeit nem tudja megmagyarázni. Bizonyos módosítással lehetne ugyan néhány typust ezen felfogással összeegyeztetni. A módosított hypothesist, valamint az ingerületi görbék megváltoztatását egy bővebb referátum kere tében elő fogom adni. Az elmélet a mostani formájában semmi körülmények mellett sem fogadható el. A fejlődéstani felfogás érdekes, de ezt más formában úgy Fick, mint Schenk elméletében is megtalálhatjuk. Nagy sajnálatomra az idő rövidsége nem engedi meg, hogy az elméletekkel bővebben foglalkozzam, és különösen, hogy kitérjek az elméletek azon részeire, melyek az optikai jelenségek többi körét kívánják megvilágítani. A fény- és színelméletek fejlődése természetesen még nincsen lezárva. Ezen physiologiailag és psychologiailag egyaránt oly érdekes, jelenségekben oly gazdag érzetkor mindinkább több és több búvárt hódít meg maga számára. Míg a physiologusok érdeklődése első sorban az optikai jelenségek ismerete s azonkívül az anatómiai, histologiai és physiologiai viszonyok felé irányul, addig a psychophysikusok és a kísérleti lélektan búvárai a kísérleteken kívül, a hol physiologusokkal karöltve dolgoznak, különösen az elméleti részt teszik vizsgálódásuk tárgyává, kutatva az érzetek materiális okait képező idegfolyamatok természetét, az inger physikai tulajdonságai és az idegfolyamat között fennálló viszonyt, a psychophysikai processusok lejátszódásának és a psychikai elemek viszonyának törvényeit a parallelismus és a psychophysikai alaptörvények érdekében. Az introspektiv psychologus és a bölcsész sem vonhatja ki magát ezen tudománykor vizsgálata alól, mert hisz ezen érzetek és ezek modificatioja alapjában véve tiszta psychikai jelenségek, lelki életünk megnyilvánulásai, a phaenomenologia tárgyai, bármennyire is ruházzuk fel azokat — hibásan — az objectiv realitás jellegével. Öntudatunk a színértékeket is excentrikusán projiciálja és gondolkodásunk egyik a priori formája a causalitás, a külső világ közötti összefüggés postulálását kívánja, mindezen körülmények mintegy nyomasztó súlylyal nehezednek reánk, analysáló képességünkre. Igen jól tudjuk, hogy a színérzetet rendszerint valamint külön objectiv inger váltja ki, azt is tudjuk, hogy ezen inger nem közvetlenül jön az idegvégkészülékkel érintkezésbe, hanem ez esetben először egy photochemiai folyamatot indít meg, mely azután valami — eddig ismeretlen módon meg
