Szemészet, 1906 (43. évfolyam, 1-5. szám)
1906-10-28 / 5. szám
230 zójának kutatására irányult, annál is inkább, mert hiszen már anatómiai helyzete folytán is a kötöhártya az, a mely leginkább s a leggyakrabban van kitéve a külvilág káros befolyásának: tehát az exogen-fertőzéseknek, a kórnemzö csirok behatásának is. Mielőtt, e kutatások positiv eredményeivel, a kötőhártyahurutok kórokozóival s az azoknak megfelelő klinikai jelenségekkel a manapság már szinte áttekinthetlen irodalmi közlések s saját vizsgálataink alapján egyenként foglalkoznánk, a tárgyalási szempontok megvilágítása végett szükségesnek látszik néhány elvi fontosságú kérdés előzetes tisztázása. Mindenekelőtt fontossággal bir annak megvitatása, vájjon a kötöhártyahurut, vagy általánosságban a hurut, a lob, mint ilyen, tekinthető-e egyáltalában betegségnek, vagy — mint némelyek állítják — csupán egy védekezési módját képezi a szervezetnek bizonyos külső káros behatások ellen : utóbbi esetben pedig vájjon vannak, vagy lehetnek-e ezen védekezésnek a külső káros behatások különnemüségének megfelelő speciális formái. A kérdés első fele gyakorlatilag csupán therapeutikus szempontokból bir fontossággal a tekintetben : szükséges és czélszeríi-e, s ha igen, mennyiben — a szervezet eme védelmi folyamatát elnyomni; diagnostikus szempontból úgyszólván közönyös az, hogy a felismerendő körfolyamatnak mi légyen a lényege. Az utóbbi — kórismészeti szempontból is fontos — kérdésre feltétlenül igennel kell válaszolnunk. Különböző behatások természetszerűleg különböző eredményeket szülnek: több kötöhártyahurutot egymás mellett vizsgálva, csak az avatatlan szemlélő fogja azokat schematikusan egyformáknak tartani, a tapasztaltabb intensitás, kiterjedés s a megjelenési mód számtalan más, finom árnyalata révén rögtön észreveszi azon momentumokat, melyek az egyik bántalmat a másiktól elkülönítik. Hogy felületes megtekintésre tökéletesen egyenlőnek látszó folyamatok megjelenésének különféle módjaiból a bántalom kórokára csaknem biztos következtetés vonható, arra az orvostudomány más ágaiból számos példa ismeretes. Egyformán genyedést okoz a streptococcus úgy, mint a staphylococcus, mégis a zöldessárga, sűrű tejfelszeríí geny inkább az utóbbira, híg, színtelen váladék inkább az előbbire jellemző. A rostonyás tüdölobot több mikroorganismus okozhatja: a Friedlander-féle pneumobacillus által előidézett bántalom azonban, lefolyását tekintve, jóval súlyosabb, mint a pneumococcus Fraenkeli által okozott; autopsiánál már egyszerű rátekintésre, makroskopice is Friedlander-féle bacillus jelenlétére gyanakodhatunk akkor, ha az infiltrált tüdő metszlapjáról nyákszerű anyag nyerhető. A pneumococcus által előidézett endocarditis verrucosánál a növedékek feltűnően nagyobbak, mint a közönséges genyesztök behatására keletkezett szivbelhártyalobnál. Ezen analógiák példájára feltehető tehát, hogy azon mikroorganismusok is, melyek a kötöhártyák hurutját feltételezik, különféle módon, talán különböző bakteriummérgek által hatván, a szervezet reactioja is különböző lesz. Azon káros behatások, melyekre a conjunctiva lobbal reagál, általában kétfélék lehetnek, és pedig vagy mikroorganismusok, vagy egyéb külső, kórokozó tényezők által feltételezettek. Ezen utóbbi csoportba tartoznának a mechanikai (por), chemiai (dohányfüst), fény- stb. ingerek s insultusok. Ezekkel nem kívánunk részletesebben foglalkozni, már csak azért sem, mert nincs teljesen kizárva, hogy önálló jelentőséggel tulajdonképen nem is bírnak, csupán mint praedisponáló momentumok szerepelnek, a mennyiben a talajt a mikroorganismusok számára előkészítik az által, hogy a szervezet védekező eszközeit lekötik, gyengítik vagy bénítják. Igen érdekesek e tekin-
