Szemészet, 1897 (34. évfolyam, 1-4. szám)
1897-10-31 / 3-4. szám
1897. 3—4. sz. 73 ORVOSI HETILAP — SZEMÉSZET viszonyokból magyarázható. A szóban forgó betegség következtében ugyanis a látás megromlása rendesen a 18—25-ik életév köré esik; a leány tehát férjhez mehet, ép szemekkel, mikor még a betegség első jelei sem nyilvánultak. De azért mint terhelt család gyermeke megadta a lehetőségét annak, hogy saját gyermekeinél, az ő szüleinek betegsége kifejlődjék; a férfi ellenben rendszerint előbb megvakul, semmint családalapításra. gondolhatott volna. Így lesz főkép a nő a betegség közvetítőjévé. Teljesen tisztázatlan azonban az a kérdés, hogy miért oly kicsiny a nő dispositiója a neuritis retrobulb. hereditariára. A bántalom megjelenése a pubertas korába szokott esni, ritkán ifjabb évekbe, s csak elvétve a 30-ik életéven túl. Taylor1 a 6-ik, Norris'2 a 8-ik évet említi észleletei közt a legfiatalabb kornak; Haskell3 48 éves férfinál, Somya 1 pedig 34 éves nőnél is látta fejlődni e betegséget. Eseteink közt a 13-ik év a legalacsonyabb, a 39 éves nő pedig a legmagasabb kort képviseli. Úgy látszik, az előrehaladottabb, s a nemi functiók megszűnésével összeeső korban való megbetegedés aránylag sokkal gyakoribb a nőknél, mint a férfiaknál. A neuritis hereditaria, miként a toxicus neuritis is, a látóideg orbitalis részének gyuladásában s az idegelemeknek a papillán is kifejezésre jutó következményes sorvadásában áll. A különbséget a toxicus és hereditaer neuritis közt főkép a mérgező hatányok hiánya, valamint a kor képezik; a neurit retrobulb. toxica csakis idősebb egyéneknél fejlődik. E különbségek a kórisme felállítását többnyire igen könnyűvé teszik. Különben a két bántalom klinikus tünetei csaknem megegyeznek. Az öröklött látóidegbajnál is a centrális látás fokonkint, bár elég gyorsan romlik; nyctalopia keletkezik, valamint színtévesztés, továbbá centrális relativ vagy absolut scotoma a különben eleinte ép kiterjedésű látóterek mellett. Később a látóterek peripheriás szűkülete is bekövetkezik. A beteg mindent szürkének lát s csak a kék szín iránt szokott az érzékenység, mint esetünkben is, hosszabb ideig fenmaradni (Alexander,5 Keersmaecker).e A szemfenék a bántalom kezdetén negativ leletet ad, utóbb a papilla belső határainak elmosódottsága s a külső félnek decoloratiója következik be a vénák kisebbnagyobb fokú tágulásával és az artériák megszűkiilésével; néha fehér sávok is mutatkoznak az edények mentén (perivasculitis). Végül a látóidegfő a neuritisből származó teljes atrophia képét nyújtja, s a beteg látása a minimumra apadt le. Az öröklött látóidegsorvadástól megtámadott családokban más ideges zavarok is, melyek eseteinkben hiányoztak, többször észleltettek. így említ Habersohn7 epilepsiát, tébolyt, gerinczagyi bántalmakat, főleg ataxiát, Brown9 pedig beszédzavart és ptosist. Ezen ideges tünetek összefüggése a látóideg megbetegedésével nem egészen világos. Valószínű, hogy az ideges degeneratio, a terheltség szerepel közös ok gyanánt, melynek következménye az egyik esetben a központi idegrendszer említett zavarai, a másikban a látóideg gyuladásos sorvadása, míg egy harmadik esetben mindkettőt együtt találjuk. A bántalom kórjóslata mindig kedvezőtlen, mert az opticus gyuladásából fejlődő sorvadást feltartóztatni nem áll hatalmunkban. A centrális látás mindig elvész, s a legjobb esetben egy kevés excentrikus látás marad meg. Gyógyszereinktől csak akkor remélhetünk valamit, ha az atrophia még nem teljes. Megkísérthetjük az inunctiókat, jodkaliumot, strichnin. nitr. subcutan injectiót, többnyire azonban sikertelenül. 1 1 Ophthalm. Rew. 1892. Jahresb. 1892. 2 Transact, of the atnerican. ophth. soc. Boston 1885. Jahrb. 1885. 3 Brit. med. Journ. II. Jahrb. 1888. * Klin. Monatsbl. 1892. 6 Klin. Monatsbl. 1874. 6 Récouil d’opth. 1882. Jahrb. 1883. 7 Ophthalm. Rewiew 1886. Jahrb. 1887. 8 Medic. Magazin 1892. I. Jahrb. 1892. A trachoma a hadseregben. Feuer JV.-töl (Folytatás és vége.) Természetes, hogy ezen trachoma-kaszárnyáknak csak egyszerű kaszárnya-berendezésük lenne és a hozzá szükséges orvosi apparatus is igen csekély volna. Ezen memorandumban és 1889. évben megjelent (Braumüller & Sohn, Wien) „A trachoma az osztrák-magyar hadseregben“ czímű közleményemben azt ajánlottam, hogy mindazon trachomás hadkötelesek, a kiknél a kötőhártya még nem zsugorodott, a szarúhártyán tetemes homályok nincsenek, a pillaszőrök nem állanak rendetlenül, vagy végre, a kik nem szenvednek abban a súlyos kocsonyás trachomában, a mely a gyógykezelésnek annyira ellentál], vagy csak nagy fokú kötőhártya-hegek hátrahagyásával gyógyul — ha ezen hadkötelesek különben alkalmasak a katonai szolgálatra — trachoma-kórházba küldessenek, a hol egyenruhába öltözve, katonailag foglalkoztassanak és úgyszólván mellékesen —• minthogy ez utóbbi idejének legkisebb részét veszi csak igénybe — gyógykezelésben is részesüljenek. Ezen trachoma-kaszárnyák ama csapattesteknek, melyek éppen kiegészítő kerületükben elterjedt trachoma miatt oly nehezen egészíthetők ki, nemcsak tetemes számú újonczot szolgáltatnának, a kik eddig szembajuk által a katonai szolgálattól elvonattak, hanem ezen eljárás által a trachoma a hadkötelesek közt egyáltalában ritkábbá is válnék, mert a félre eső távoli trachoma-kaszárnyák vegyes lakóikkal valóságos rémei lennének a hadköteleseknek, a kik, hogy ha már csakugyan szolgálniuk kell, ezt szívesebben az úgynevezett házi ezrednél, földieik közt teszik. A trachoma kaszárnyáktól való félelmet még esetleg azzal lehetne fokozni, hogy az ilyen hadköteleseket nem októberben, az általános bevonulás alkalmával, hanem azonnal a sorozás után, miután szembajuk katonai kórházban is igazoltatnék, kiildenék a trachoma-kaszárnyákba. Ezen eljárás által azt lehetne elérni, hogy minden védköteles esetleges trachomáját még a sorozás előtt kezeltetné, de semmi esetre sem lenne oka ilyet szerezni, vagy szemeinek művi izgatásával a sorozóbizottságot félrevezetni. A honvédelmi ministerium tényleg ez irányban tett is kicsiben kísérletet FelsŐ-Magyarországon, a hol a trachoma szintén nagyobb mértékben elterjedt. A nyitrai barak-táborbau 1892. márczius havától fogva, egészen folyó évi junius haváig 70 trachomás és 10 trachomagyanús honvédet vontak össze egy külön osztagba, a hol gyógykezelték, katonailag kiképezték s később a táborparancsnok még mezei munkára is alkalmazta, a mi azonban nem éppen szembetegeknek való foglalkozás. Ezen 70 trachomás újonczból 34 később századához vonult és mindegyik átlag 11 hónapig szolgált, a nélkül, hogy csak egynél is kiújulást észleltek volna; 18 régibb katonát, minthogy szolgálati idejük letelt, javultan haza bocsátottak, a mi, mellesleg legyen mondva, az ez irányban történt rendeletekkel ellenkezik; és végre 18 fiatalabb újoncz még folyó évi junius 30-án gyógykezelés alatt állott. Tehát kórházi költség nélkül és a nélkül, hogy a szolgálati időből, illetőleg kiképeztetési időből csak valamit is veszítettek volna, 34 ember lett a szolgálat számára megmentve és bizonyára még nagyobb lesz az eredmény azon befolyás által, melyet ezen eljárás az otthon maradt trachomás fiatalságra gyakorol. A budapesti 4. hadtest, a melyhez a délmagyarországi trachomaterület jó nagy része tartozik, a mely tehát a trachomakérdés iránt mindenkor élénk érdeklődést tanúsított a trachomás hadkötelesek besorozásának eszméjét másként valósította meg. 1890. évi 9341. sz. a. parancsával elrendelte, hogy mindazon hadkötelesek, a kik tavaszi besorozásuktól őszi bevonulásukig trachomában megbetegedtek, bevonulásuk alkalmával katonai kórházba küldendők, feltéve, hogy teljes gyógyulásuk négy hónapon belül remélhető, és csak azok, kiknek gyógyulása a nevezett időn belül nem várható, a
