Szemészet, 1897 (34. évfolyam, 1-4. szám)
1897-07-25 / 2. szám
58 ORVOSI HETILAP-SZEMÉSZET 1897. 2. sz. sőt punctio által való megkisebbítése pár nap alatt a papillán restitutio ad integrunira vezethet. (Terson esetében orbitalis cysta punctiója után a visus másnapra Vao'n’d ’/.2-re, 6 Dap alatt 1-re vezetett s a papillitisnek nyoma sem maradt.) A koponyaűr puszta megnyitása elégséges, mint azt néhány év óta tudjuk, hogy a pangásos papilla meggyógyuljon. Mindez érvényesen támogatja a transport theoria helyességét. De az észlelések és bonczolásleletek szaporodásával ellentmondó adatok is merültek fel. Feltűnő, hogy a nagy koponyaűrbéli nyomással járó hydrocephalus chronikus mellett aránylag ritka a papillitis, néha ökölnyi daganatok állhatnak fenn ép szemfenék mellett (Bramwell, Gowers), máskor kicsiny tumorok a legnagyobb fokú papillitist idézik elő (Benedikt), hydrops vaginae előfordulhat papillitis nélkül is (Broadbent) s viszont, agynyomással nem járó betegségek typusos látóidegfőgyuladást idézhetnek elő (chlorosis, Goivers, Dieballa), néha évekig hiányzik a többi tünetek közül a pangásos papilla s egyszerre kifejlődik, sőt vissza is fejlődhetik, mialatt a koponyaűrbeli nyomás emelkedés továbbra is fennáll, a gerinczagy hüvelyeiben teljesen hiányzik a hydrops jele (Auslier). Ez ellentmondó adatokon Parinaud (1879) magyarázata sem segített; szerinte a papillitis az agydaganatokat kisérő hydrocephalus internus s agyoedema útján jön létre. A scleralis gyűrű az, a mi a végtagon a ligatura, míg a látóidegtörzsét az ideghüvely kötéskép támogatja, ezért nagy az oedema a papillán s az agyban, míg a közvetítő törzsben csekélyebb (1895). Parinaud theoriájának buzgó védője akadt Rockon-Duvignaud-hm, ki ugyancsak az oedemából származtatja a congestiót, utóbb az infiltratiút s kötőszöveti proliferálást. A nehézségeket könnyen megoldaná az úgynevezett reflex-theoria. Jackson (1863), Brown Séquard s Benedikt (1868) reflexúton magyarázzák a papillitis keletkezését. A daganat volna az izgató forrás, mely a látóideg ereire hat. Újabban ugyan Betz kimutatott egy központot, mely az opticus vasomotorikus központja lenne, de jól mondja Gowers, hogy e felfogás értelmében a legkülönbözőbb helyen előforduló daganatok csak úgy idézhetnék elő a papillitist, ha a látóideg erei mindezen központokkal külön összeköttetésben lennének. Ilyen összefüggést nem ismerünk, de eddigi ismereteink alapján nem is tételezhetünk fel. A gyuladás fogalmának gyökeres átalakulása adott életet a Leber nevéhez fűződő magyarázatnak. Leber szerint a papillitis gyuladás eredménye s a pangás csak következmény s nem annak okozója. Irritáló befolyást vesz fel, mert a hydrops vaginae nervi optici nincs mindig jelen, a centrális erek compressiójának anatomicus tüneteit nem látta, a chorioideában is vannak elváltozások, pedig ennek erei nincsenek kitéve nyomásnak. Leber ezen még 1881-ben Londonban először s legutóbb 1894-ben is kifejezett véleményét Deutschnann állatkísérletek útján igyekezett bebizonyítani. O úgy találta, hogy a koponyaűrbe befecskendezett indifferens folyadék behatol ugyan ti látóideg hüvelyébe, de nem okoz papillitist, míg néhány csepp tuberculotikus geny nagyfokú neuritis intraoculafist idéz elő. A koponyaűrbe fecskendett staphylococcus-culturák előbb megölték az állatot, még mielőtt a papillitis kifejlődhetett volna Ez alapon a papillitist gyuladásos bajnak tartja, a hydrops vaginae nervi optici jelenléte nem is szükséges, legfeljebb elősegíti a gyuladást gerjesztő csírok lejutását. Ez állatkísérletek azonban úgy hiszem csak azt bizonyítják, hogy tuberculotikus meningitis neuritist okoz, de nem bizonyít feltétlenül a mellett, hogy a pangásos papilla keletkezésének más oka nem lehet. Elschnig anatomikus leletekkel támogatja Leber nézetét. A neuritis interstitialis állandó jelenléte képezi legfőbb bizonyítékát. A trepanálás gyógyító hatását a cornea pnnetiójának iridocyclitis chronica eseteiben való jótékony Jutásához hasonlítja. Ugyancsak kórszövettani vizsgálatok alapján állítják Edmunds és Lairford, hogy a gyuladás a basalis meningitis leterjedése útján keletkezik, míg Kuhnt az erek perivascularis űréit tekinti levezetőkul. De hogy miért nem terjed le a gyuladás más agyidegek mentén is, arra egyik sem ad kielégítő választ. * * * Goivers szokott éles látásával e magyarázatok elégtelenségét hangsúlyozza, a hydrops vaginae nervi optici nem lehet az egyedüli ok, de elismeri, hogy elősegítő tényező; a descendáló perineuritist számos eset illustrálja s még azt is megengedi, hogy hirtelen keletkező intracranialis nyomás emelkedés venosus hyperaemiát okozhat. Kniess igyekezik a sokféle theoriát egyesíteni s azt állítja, hogy a megakadályozott nyirkáramlás az agy felé, a behatoló cerebrospinalis folyadék s a gyuladást gerjesztő csirok mindmegannyi tényezői a papillitis keletkezésének. Gowers és Kniess ezen nézetei legjobban jellemzik a helyzetet. S valóban, ha minden előzetes elfogultság és állásfoglalás nélkül objective bíráljuk a felhalmozott adatokat s az ezekből vont következtetéseket arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy a zavar különböző körfolyamatoknak egy kalap alá vonásából származott. így történhetett, hogy megbízható oldalakról végzett állatkísérletek eredményei egymással homlokegyenest ellenkeznek (Schultén, Adamkievicz). A trepanálás és lumbal punctio útján gyógyult esetek a transport-theoria mellett klassikus bizonyítékot szolgáltatnak, viszont máskor a leterjedő gyuladás anatomikus kétségbevonhatatlan jeleit találjuk, úgy hogy sem az egyik, sem a másik magyarázat igazságának kétségbe vonására nincs jogunk. De szükségünk sincs, mert agydaganatok kíséretében épen úgy létre jöhet egy pangásos folyamat, mint egy kezdettől fogva gyuladásos jellegű elváltozás ! Nem hiába beszélt Graefc pangásos papilláról és neuritis descendcnsről! Csakhogy ő előbbit az agydaganatok, utóbbit az agyhártyagyuladás következményekép tekintette. Minthogy azonban agydaganat kíséretében is találták a neuritis descendens kórképét, máskor pedig agyhártyagyuladás pangásos papillával társult, ez ellentmondó anatomikus leletek a megkülönböztetés elejtésére vezettek s a legtöbb búvár csak fokozati különbséget akar elismerni. Ezzel szemben azt kell mondanom, hogy Graefe-nek a kórkép szerint történő osztályozása helyes és qualitativ különbségen nyugszik, csak azon következtetése nem áll meg, hogy az egyik alak a tumorra, a másik az agyhártyagyuladásra volna többé-kevésbbé jellegző. Az a meggyőződésem, hogy agy daganatok kíséretében is előfordulhat mind a két alak s ezentúlra az a feladatunk, hogy e dualistikus felfogást a diagnostikában is értékesíthessük. Felfogásomat mások s különösen saját anatomikus leleteimmel fogom támogatni. Az újabb közlések közül különösen Rochon-Duvigneaud, Elschnig és Uthoff anatomikus leletei vonják magukra figyelmünket. Előbbi a pangásos alak paradygmáját, utóbbiak a gyuladásos eredetre szolgáltatnak meggyőző példákat. Bár Rochon-lJuvigneaud-ntik nem sikerült az ér strangulálását kimutatnia, de az oedema kifejezett képét találta. Sem az ideghüvelyben, sem a törzsben nincs gyuladásos jel, csak a papillán látszik némi infiltratio, kötőszövet szaporulat és perivasculitis, de ezek csak következményes elváltozások. Előbb van szerinte oedema s congestio, később infiltratio s kötőszövetgyuladás, s végül az atrophia. Mindez megegyezik Schmidt-Bimpler felfogásával. Hasonló elváltozásokat különben Gowers is leir. Elschnig, de különösen Uthoff esetei a perineuritis és neuritis interstitialis meggyőző képeit nyújtják. Elschnig szerint, ki 26 szemet vizsgált meg, a bántalom lényege : chronikus gyuladás. A lamina cibrosa elődomborodik, gyuladásos oedema jelentkezik, a kötőszövet aprósejtesen infiltrált, a physiologikus excavatíót újdonképződött szövet tölti ki, ér compressiót nem talált. A 26 szem közül 17 esetben volt az ideghüvelyben ampulla, tiszta oedemát gyuladásos tünetek nélkül sohasem
