Szemészet, 1895 (32. évfolyam, 1-6. szám)
1895-12-22 / 6. szám
54 ORVOSI H E TIL A érzékek nyújtotta érzetelemekből a külvilágot ? Csak az elfogulatlanul primitiv ember hiszi, hogy a külvilág önmagából értődő, mely feltétlenül adva van; a tudós előtt nem lehet kétséges, hogy a külvilágnak oly construálására, a mint az ember előtt megjelenik, az emberi szellem tevékenysége szükséges. A physiologusnak van leginkább módjában, hogy e tételt egy ráutalással szilárdítsa. Ha a természetvizsgáló teljes felszerelésével ellátva a külvilágot szervezetünknek utolsó búvó helyéig nyomozzuk, akkor elvégre két apróra kicsinyített, megfordított, elmosódott és gyakran nem is congruens retinaképekhez, a külső tárgyak másaihoz érünk. És ezáltal, hogy a külső tárgyaknak optikai tekintetben tökéletlen másait érzékeljük és egységes érzetté olvasztjuk, eljutunk a külvilág észrevevéséhez, a mint három dimensio felé való végtelen kiterjedésében, színpompájában és az alakok kimeríthetetlen változatosságában előttünk éltéről. És most hadd álljon be az érző subjectumnál az occipitalis agykérgének körülhatárolt részén laesio akár sérülés, akár vérkeringési fennakadás által és ime a világkép egészében vagy egyes részeiben eltűnik, daczára annak, hogy az érzékszervek és az agynak legnagyobb része épségben maradtak. A ki ezután nem vallja meggyőződéséül, hogy a világ agyjelenség, annak bizonyára a mint humorosan felkiált egy nagy philosophus, kire azonnal rátérünk, az istenek egytől egyig hátat fordítottak. Az a kérdés már most, miként jutunk a külvilág megismeréséhez, mennyi felel meg az ismeretekből a valóságnak és mennyi csak látszat, már régóta foglalkoztatta a philosophusokat. Még a tulajdonképeni természetvizsgáló sem mellőzheti, mert lépten-nyomon tódulnak elébe problémák, melyeknek megoldására a physikai kutatás segédeszközei nem elégségesek, hanem mellőzhetetlenek oly feltevések is, melyek a tapasztalati tudományok körén túl esnek. Helmholtz nagy szelleme is fáradott e problémákon. Physiologiai optikája az ismeretelméletnek nem csak minden kísérleti anyagát foglalja magában, melylyel minden jövendő kutató tovább építhet, hanem önmaga is jól kidolgozott elméletben ormol, mely napjaink irodalmában az empiristikus elmélet nevén szerepel. Ugyanazon irodalomban az érzéki észrevétekről való empiristikus elméletét szembe helyezik a nativistikus-síú, sőt a kettőt némileg ellentétbe állítják. Ámde a philosophia! irodalom behatóbb és elfogulatlanabb ismerője előtt nem lehet kétség az iránt, hogy mind két elmélet Kantból indul ki, a kinek nézeteiből a nativistikus tan máig sem tágít, míg az empiristikus elmélet nem más mint Kant tanainak szabad továbbfejlesztése és fontos változata, a melyet Schopenhauer állapított meg és már 1816-ban a látásról és a színekről szóló egyik emlékezetes értékezésében a legátlátszóbb módon adott elő. Kant és a mai nativisták szerint érzékszerveink útján a világkép készen sétál belénk; szellemünk vele született szervezeténél fogva kénytelenül jutunk a külső tárgyak szemléletéhez. E módon magyarázat nélkül marad, miként válnak az első elemek, érzékeink, diffus érzetei, határozott észre vétekké, szellemi életünk tartalmává. Egy szóval Kant szerint a puszta érzéki érzet nyomban észrevétté lesz. Schopenhauer szerint, a kihez Helmholtz teljesen csatlakozik, az érzékszervi érzetek csupán csak az anyagot szolgáltatják, melyből elmebeli folyamat segélyével csinálhatunk valamit; a külvilág behatása által előidézett érzéki érzetek még csak az anyagot adják, melyet az elme szemléletté dolgoz fel. Ez a két elmélet közti elvi eltérési Schopenhauer intellectualis elméletét éppen Helmholtz emelte teljes érvényre az empiristikus elmélet nevével. Vonzó és okulást dúsan nyújtó tanulmány, ha utána járunk azon ösvényeknek, melyeken két oly gyökeresen különböző szellem mint Schopenhauer és Helmholtz egymástól függetlenül ugyanazon eredményekhez jutottak. Az utak különben tisztán terülnek el előttünk, régtől fogva ismeretesek a deductio és inductio nevén. A két philosophus hasonló két fölfedező utazóhoz, kiknek egyike a folyam mentét torkolatától forrásáig, másika a forrásvidékétől torkolatáig követi. Hogy majd azon hydrographikus mappa, melyet Helmholtz terjeszt elénk, sokkalta gondosabban van kidolgozva és részletekben jóval gazdagabb mint a Schopenhaueré, ez Helmholtz szelleméP — SZEMÉSZE T 1895. 6. sz nek induktiv természeténél fogva nem ejthet csodálatba. Azt is fogjuk érthetőnek találni, hogy Helmholtz teljesen ignorálta lángeszű elődjének művét. Eltekintve azon erkölcsi idegenkedéstől, melylyel oly ethikai jelességekkel ékeskedő férfiú mint Helmholtz szükségképen viseltetett Schopenhauer iránt, a ki a philosophusnak csak szellemét bírta, ezenfelül mint az inductio nagy mesterét mély bizalmatlanság töltötte el a deductio módszere iránt. Hiszen egyik fűérdeme azon iskolának, melynek élén állott, hogy a deductiónak kinövéseit irtogatta; ő a deductiónak eredményeit nem tartja egyenrangúaknak azokkal, melyek az inductio biztos talajából lassan, fáradsággal, de szilárdan sarjadnak. Ezt Helmholtz nyíltan, tisztán kimondotta egyik legszebb akadémiai beszédében. „Az orvostantudományban való gondolkodásról“ (Ueber das Denken in der Medicin), a melyben, utalva a régebbi orvostan szomorú állapotára, arra buzdítja az ifjú nemzedéket, hogy a tapasztalat és a részletkutatás biztos talaján maradjon továbbra is. Vegyük még tekintetbe, hogy a két nagy elmélkedő világnézlete homlokegyenest ellenkezik egymással, a mennyiben Schopenhauer nagyszerű fölfogása a világról a pessimismus kirívó dissonanciájában hangzik ki, míg Helmholtz igazi természetkutató létére az emberi törekvések realitásán nem kételkedett. Ezzel azután, úgy hisszük, kimerítettük mindama psychologiai mozzanatokat, melyek azon felötlő tényt fölvilágosítják, hogy Helmholtz, a ki különben minden érdemet készségesen elismert, Schopenhauert nem becsülte meg számottevő vívmányok szerzőjéül, hanem inkább költői lehelettől ért dilettánsnak és egy beteges, nem tudományos philosophiai divatáramlat képviselőjének nézte. Az utókor, ez szilárd meggyőződésünk, csak mély sajnálattal fog azon disharmoniára tekinteni, mely az emberiség legnagyobbjai közül való ezen két elmélkedűt egymástól elválasztja, de bennünket magyarokat érdekelhet megtudnunk, hogy Helmholtz, bár lehetetlennek nyilvánítva a tudományos okokkal való küzdelmet a pessimismus ellen, felszólítja az emberiséget, ne engedje, hogy kétség férkőzzék ahhoz, hogy gondolkodása reális és a világrend észszerű és hogy majdnem ugyanazon szavakkal azt a vigasztaló tanácsot adja, melylyel Magyarország mély elméjű költője, Madách „Az ember tragédiájáét befejezi: Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál ! *** Nem egészen négy évvel a physiologiai optika befejezése után beteljesedett Helmholtz életczélja, hogy teljes erejét a physikának szentelhesse. 1871-ben ugyauis Magnus utódjául a legfényesebb föltételek mellett hívták meg a berlini egyetemre. 1878-ban új nagyszerű physikai intézetet kapott. Azon nagy feladatoktól, melyeket mint physikus maga elé tűzött, erősen igénybevéve, mégsem szűnt meg a physiologiai optika továbbfejlesztésére befolyni, a mennyiben ezen kedvelt tárgyáról állandóan kollégiumot tartott és számos tanítványt önálló kutatásokra serkentett. A nagy személyes tekintély daczára, mely a német birodalmi fővárosban neki kijutott, tartózkodott tőle, hogy dolgozó szobájából a politika és a pártvillongás bonyodalmaiba ártsa magát. Sem azon tisztelet, melylyel a nemzet irányában viseltetett, sem azon kitüntetések, melyekkel a föld hatalmasai elhalmozták, nem bírhatták rá, hogy az örökkévalóságra irányult tudományos czélok szolgálatából a múló napnak szolgálatába lépjen. Formai szépségük, valamint mélységük által annyira kitűnő népszerű beszédeinek egyikében sem akadhatni oly helyre, hol a nemzeti hiúságnak, változó divatáramlatoknak vagy a politika hatalmasainak hódolt volna. Mint akadémiai tanár Helmholtz azok közé tartozott, kik inkább előadásaik tartalmára fordítják főfigyelmüket és semminemű rhetorikához nem folyamodnak. Hogy a nyelven teljesen uralkodott és hogy képes volt a legmélyebb gondolatokat felülmúlhatatlan világosságban és legszeb alakban kifejezni, arról tanúságot tesznek népszerű előadásai; ámde beszéde óvatos, józan volt, hébe-korba akadozott már mint a mélyen gondolkodó embernél, a ki hosszú gondolatlánczolat kezdetén állva elébb az egész logikai sort át akarja tekinteni, mielőtt szavát folytatná. Ügy mondják, hogy ezen óvatos beszédmódja
