Szemészet, 1895 (32. évfolyam, 1-6. szám)
1895-12-22 / 6. szám
1895. 6. sz. ORVOSI HETILAP-SZEMÉSZET kezdetben a leghozzáférhetőbbnek tűnik föl, holott mélyében a legnehezebb és, legérdekesebb problémákat rejti, melyeknek megoldására még kiválóbb elmék is örömest fordítják szellemük teljes erejét. Azon bűvös országhoz hasonlít, mely határain minden vándornak nyitva áll, rónákon, magaslatokon, mélységeken át, odáig elvezeti, hogy a vidék szépségétől legmélyebb valójában elragadva, meg nem állapodik a belsejében levő titokzatos és áthatolhatatlan őserdő előtt sem. Már a szem anatómiája is elegendőkép szemlélteti a világosság és homály ezen egymásmellettiségét. Ideális világosságban állanak előttünk a szem alkotó részei, szövetjük rétegeiben pedig a legkülönbözőbb bistologiai elemek rengeteg számát rejtik, melyeknek functióikról és összefüggéséről a legserényebb kutatók egész sora daczára nem sikerült még tiszta képet nyerhetnünk. Mint optikai készülék a szem ismert typusok szerint épült, melyeknek törvényei felől a physika nem hagyott kétséget, de mint az embernek látóapparatusa, melylyel akarata szerint élhet, oly berendezéssel rendelkezik, melynek tökélet s megismeréséig még mindig el nem jutottunk. Az által, hogy a természet páros szervnek teremtette, bennük rendkívül finom és sokszorosan bonyolult pályáknak kell lenniök, melyek az ikerszervek érzeteit egymással összekapcsolják — a szálak fölötte dús hálózatának, melynek csomópontja nagyrészt máig ismeretlenek előttünk. És mivel a szem mint legfontosabb érzékszerv a külvilág megismerésére a legnevezetesebb anyagot szolgáltatja, azért szükséges kimutatni, mely úton jut szellemünk meglevő ismereteinek birtokába, mi módon dolgoztatnak föl a retina szétfolyó érzetei a külső tárgyakról való határozott észleletekké, míg azután a világ színpompájában, sokszerű változatosságában és végtelenségében áll előttünk. Látnivaló ebből, mily kimeríthetetlen az ophthalmologia munkatere, minthogy egyszerűeknek látszó kérdésektől, melyek elemi physikai tantételek helyes alkalmazásával megoldhatóknak tűnnek föl, egészen az emberi kutatás legmagasabb problémáig terjed. III. Ilelmholtznak 1867-ben befejezett „Physiologische Optik11 egyöntetű mű, jóllehet egyes tanulmányok rengeteg tömegéből keletkezett. E műben semmi sincs másunnan kölcsönözve, a teljes anyagot maga a szerző dolgozta fel irodalmikig, kritikailag és kísérletileg. A munka önállóságát véve összehasonlítási alapul, nem tudnék vele kórunk orvosi művei közül mást egybevetni mint az anatómia nagy kézi könyvét Henle Jakabtól, mely az anatómiának rengeteg anyagát szintén kizárólagosan saját kutatásai alapján tárgyalja, nyelve tökéletes, oly világos áttekinthető, hogy ritka német tudományos mű kelthet vele versenyre. Helmholtz kutatásaira és tanulmányaira jótékony lefolyással volt, hogy az északi Königsbergából 1855-ben Bonnba és kevéssel rá 1858-ban a physiologia tanárául Heidelbergába hívták meg. Ha van város, mely a múzsák otthonának mondhatja magát, akkor méltán ékeskedhetik e névvel Ileidelberga, a hol az iskola hagyományai párosulva ősrégi történeti emlékekkel hatalmas benyomást keltenek a lakókban, a hol a nap zaja és az auri sacra fames nem tompítja el a lelkeket, a hol páratlanul szép természet az elméket emeli és a szellemi munka utáni üdülést biztosítja, a hol csupán a tudománynak élő annyi ember kölcsönös érintkezése önálló tevékenységre serkent és az egyetemet tényleg azzá emeli, a mit neve kifejez: Universitas litterarum-má, a tudósok köztársaságává. Jóllehet életének utolsó berlini szakában Helmholtzot sokkal nagyobb külső fény övezte, bizonynyal mégis Heidelbergában folyt le életének legszebb, legboldogabb ideje. Itt nevezhette barátjának Kirchhofot és Bunsent, a spectral analytical módszer lángelméjű teremtőit, itt bírta kartársul az anatómiai kutatás nestorát, Arnold Frigyest, Friedreich és Simon klinikusokat, Knapp-ot és Beckert az érdemdús, fáradhatlanul szordalmas szemorvosokat, ide özönlöttek évente a szemészek Graefe és Bonders vezetése alatt, hogy szabad egyesülésben Helmholtz auspiciumai alatt vegyék előre az új tudományt, mely általa oly hatalmas lendületet vett. Itt rendezett be az 53 ő számára egy kicsiny, de a cultura magaslatára emelkedett állam bőkezűsége egy díszes laboratóriumot, minden országból tódultak feléje a hallgatók, kik közt nem egy speciális vizsgálódásokra is képes volt. Ezen kedvező külső feltételek mellett érte befejezését két legnagyobb könyve: az említett „Physologiai Optika“ és „Die Lehre von den Tonempfindungen“ (A hangérzetek tana). Lehetetlen egy emlékbeszéd keretében mindazon kutatások elemzésébe bocsátkoznunk, melyekkel Helmholtz a physiologiai optikát gyarapította. Csak egyes olyan pontokat emelhetünk ki, melyek legközvetlenebbül, gyakorlati tekintetben is, a tudomány haladásánál közrehatottak. Ezekhez tartozik első sorban az ophthalniornetriu, összehasónlíthatlanul finom és biztos módszer a szem constans-áinak mérésére. Az eszköz, melyet Helmholtz a physiologusok és szemészek kezébe adott, igaz, hogy nagy követeléseket támaszt a vizsgáló ügyessége és lelkiismeretessége iránt, de egyúttal minden másnál alkalmasabb arra, hogy pontos eredményeket nyerjünk. E legfinomabb optikai mérőeszköz segítségével nemcsak á szarúhártya görbületét sikerül megmérni, hanem meg is állapítható, hogy az a szemnek accomodatiójánál nem módosul. Helmholtz bebizonyította, hogy az accomodatiót nem a cornea, hanem a lencse alakváltozása idézi elő és ezzel az accomodatio elméletét, mely számára eladdig hiába kerestek volt kielégítő magyarázatot, biztos, physikai alapra fektette. Csak a legújabb idő mutatta, mily gyümölcsözővé válhatik az ophthalmometer a szemorvosi gyakorlatra nézve. Egyike a leggyakoribb hibáknak az astigmatismus, csakis ophthalmometrikus úton határozható meg objectiv pontossággal. Az eredetileg Helmholtz-féle eszköznek egy változatát, mely Coccius-n&k, a lipcsei professornak köszönhető, a párisi Javai ügyesen oly eszköz szerkesztésére használta fel, mely a gyakorlati élet legjogosabb követeléseinek megfelel, úgy hogy az ophthalmometria elve, melyet Helmholtz hirdetett legelébb, a gyakorlatban csak most fejti ki áldásos hatását, a mennyiben a szemorvos működése terét tetemesen tágítja. A színtanban Helmholtz megszünteti a fennálló zavart azáltal, hogy kimutatja, miként használhatók a tisztult spectral-színek szín vegyítésre és hogy megvilágítja a különbséget, mely spectral-színeknek és pigmentumoknak vegyítése közt létezik. Young Tamásnak elméletét (1807) tartja legalkalmasabbnak, hogy a színészrevétek jelenségeit megmagyarázza ; tökéletesíti és a színvakság elmélete számára is értékesíti. Young-Helmholz elmélete, ha eltekintünk itt Schopenhauernek jogtalanul mellőzött elméletétől, az első kísérlet, mely a színészrevéteket physiologice igyekszik megmagyarázni, azaz azon összefüggést földeríteni, mely a színnek Newton-feltételezte objectiv természete és az érzetnek subjectiv jelensége közt fennforog. Búsásan teljesítette minden tudományos elmélet hivatását, miszerint a tudományoknak koronkénti állása szerint egységes szempont alá foglalja a tényeket, ne csodálkozzunk, ha őt is érte minden elmélet sorsa, a mennyiben más elméletnek kénytelen helyet engedni. A színészlelet modern elmélete, mely a Helmholtz tanulmányai és ösztönzései által összehordott gazdag ténykészletből meríthet, a reczehártya photochemiai változásaiból indul ki, melyekről eddig csak igen tökéletlen ismereteink vannak; feltétlen alkalmazhatóságát még igazolni tartozik. A színelmélet példája világosan mutatja, miként kell a kutatónak saját öntudata fényeiből kiindulnia, hogy physikai szemlélethez eljusson. A színnek megismeréséhez közvetlenül és kénytelenül jutunk a retinának egy érzete által, melyet ugyan rendesen objectiv világosság behatása idéz elő, de a mely semmikép sem hasonló ahhoz a mit a physika színnek nevez, tudniillik bizonyos hullámhosszaságú aetherrezgéshez. Nevezett esetben minden physikai fejtegetésnek kiinduló pontja egy psychikai folyamat: az érzet. Még nagyobb mértékben szorultunk psychikai jelenségek tanulmányozására a látás észrevételről szóló tanban. Ha a látás észrevétel a külvilág megismerésére a legjobb anyagot szolgáltatják, akkor a természetkutatónak fel kell vetnie a kérdést, miként építjük fel az
