Szemészet, 1888 (25. évfolyam, 1-6. szám)
1888-10-21 / 6. szám
- -v. - - -7 -------------------------------------------------------------------------------------m------- ~ ««555 - ■-- - “ — 119 — lángelméjében a Prágában és egyebütt felvett tudományos csírák mily meglepő újításokat fognak termelni. A tankönyv Írása közben mindinkább halomra szaporodtak az újító munkálatok, melyeket áthasonítani, értékükben kipróbálni és a többi ismeretekhez illeszteni kellett. Könnyen el lehet gondolni, hogy ily mozgalom mint nehezítette a tankönyv Írását, melynek czélja lett volna, kiforrottat véglegesen megalakítani. De a tankönyv 1849-től 1856-ig 3 kötetben megjelent, és azután 5 változatlan kiadást ért. E tankönyvet röviden tudományos hőstettnek jellemezhetjük, nemcsak mert hatalmas cselekményül imponál, hanem mert az utódokat is teljes figyelembe vételre kényszeríti. E könyv nélkülözésével hézagot találnánk a Beer és a Graefe szemészeti iskolája között. Arit előtt a szemészet azt tartalmazta, a mit a betegről lenézni lehet, Arit által kórbonczi alapot nyert. Ebben és az ezt képviselő tankönyvben tetőzik Arltnak mívelődéstörténeti küldetése, mely őt a halhatatlanok közzé emeli. Arltnak munkássága ezzel ugyan koránt sincs lezárva, sőt hatása a most még élő nemzedékre egyebekben és később talán még belterjesebb volt. De többi működése irodalmilag összevegyül a még később mások által megindított physikalis vizsgálási és kórélettani irány művelőiével, tanítólag és orvoslólag pedig a rövid életű egykorúakra vonatkozik, — míg a tankönyv elvi vívmányt képvisel, mely a fejlődésnek fordulatot adott. Hogy mégis sokban hamar túlhaladva lett, az nem von le jelentőségéből. A mívelődés történelmében hosszan vesztegló's időszakok után pezsgő eletű rövidek is következhetnek. Hogy Arit tankönyvének későbbi kiadásait változatlanul hagyta, jó is, kényszerű is: így mint irodalmi sarokkő egységes maradt és mivel a szemészet sok éven át rohamosan továbbfejlett, nem is lett volna véglegesen átidomítható. Midőn pedig az átalakítás már kínálkozott, akkorára nőtt az új ismeretek tömege, hogy csak társas feldolgozás maradt lehetséges, mint a Graefe- Saemisch 7 kötetes nagy kézikönyvben 1874—1880-ig tényleg történt. így Beer és hozzácsatlakozólag Himly és Ruete szemészeti tankönyvei az empyricus, Arlté a kórbonczi,l) és Graefe-Saemisché a módszertani időszakot képviselik. Részletei szerint a munkának azon fejezetei, melyek a szem elülső részén levő szövetek megbetegedéseit tárgyalják, ma is még jól megállanak, különösen ha a szükséges pótlásokat hozzágondoljuk. A szemtükrözés elmélete már fel van véve, sőt tanulságos ábrákkal kimerítően illustrálva. A szemfeneki megbetegedések kortana azonban hiányos, az izombénulások idegkórtana kivált a baj localisatiója tekintetében alig több mint csirában levő. Az optikai rendellenességekből a myopiáról korszakot alkotó felfedezések közöltéinek és e fejezetet senki, a ki szemészbecsületére tart, olvasatlanul nem hagyhatja. Itt forráson kapja a felvilágosítást, hogy myopia annyi mint túlhosszú szem, és hogy félszeges munkálás a szemet nyújtja, azaz a rövidlátást szüli és növeli. Sőt itt megilletődéssel fogja olvasni, hogy Fischer tanár neje saját nagyon myopiás szemeit bonczolni rendelte és hogy ez a tudományban valóságos kincses hagyománynak bizonyult, mert szemei 23 mm. helyett 35 mm. hosszúaknak találtattak. De Dondersnek 1859-ben tett felfedezése, a hypermetropia, némely durványokban mintegy sejtelmesen suhog csupán a sorok között, és a myopiának ellentétéül még a presbyopia szerepel. Az alkalmazkodás Cramer és Helmholtz által (1853) felállított elméletének (hogy a lencse domborulata változik) Arit akkor még ellenállott, mert azon igazsághoz, hogy a rövidlátás állandó szem-meghosszabbodásban áll, előzményül olyan jól illett az alkalmazkodásról feltenni, hogy az az előbb csak időnként létrejövő szem-megnyúlásnak a functionalis kifejezője. Ez a kezdeti vonakodás Arltot jellemezi és dicséretes. Mert csak az érvek higgadt összemérése után támadhat szilárd meggyőződés, mely megóv az előfelé tett lépésnek utóbb ingatag visszatételétől. A tankönyv előadásmódja az anyag elrendezésében példaszerűen világos, leírásaiban szemléleti, fejtegetéseiben következetes, vitatkozásaiban igazságos, az eddigi irodalom feldolgozásában kimerítő, mások érdemei iránt készségesen elismerő, egyéni nézeteiben őszinte és mégis szerény, mindenben a tárgyi igazságra és lehető határozottságra törekvő. A szövegbe teljes kortörténetek bőségesen vannak beleszőve, melyeket nem habozunk az éles és *) — 120 — elfogulatlan megészlelés mintáinak állítani. A kórtörténet-irásban átalán Arit a szemészeti irodalomban páratlanul áll, és a lángelméjű Graefet is csak utána sorozhatjuk. Ha a szellemesség az utóbbinál kifejezettebb, ez subjectivismussal jár, mely a tények kidomborodásának rovására van. A tankönyv általános kórtani értelemben is elvi jelentőségű, mert a betegségek osztályozásának és megnevezésének aetiologicus elvét az előző időkből megmenteni igyekszik, bár az új kórbonczi felfogást teljesen figyelembe veszi. E tekintetben később Graefe és vele a mai szemészek másként járnak el, első sorban kórbonczi, és a hol ez nem lehet, második sorban kórtüneti elnevezést választva. Azonban ki láthat a jövőbe? Arltnak álláspontja hamar elévültnek vétetett, és ime újabban megint elevenedni kezd. És csak valljuk be, az aetiologiában érdeklődés emberi természetünk legmélyében gyökerezik. »Honnan van?« ez az egyszerű ember sarokba szorító kérdése, midőn neki a gyakorló orvos, a mai tudományos képességekkel elégedetten, biztos kórismét mondott, — mely kérdést mint naivul követelőt a praxisban megmosolyogni vagy nyűgnek venni szoktunk. »Honnan van?« azonban az emberiség virágait képező elméknek is folyton ismétlődő kérdése, midőn összes emberi létünk alapfeltételeit tisztába hozni kívánnák. A kérdés jogosultságát az orvos mint természetbúvár elismerni kénytelen, mert az az emberi elme követelményeiből fakad és ő más mint ember nem lehet. Ha Graefe a kórbonczi elnevezéseket előbbre tette, tehát az alacsonyabb rendű kérdésnek »hogy mi van?« kivánt eleget tenni, és ebben sem lehetett teljes, hanem sokszor a tünetivel kelletett megelégedni (mit bővebb ismeretek nyeréséig, tehát csak ideiglenesen lehet elfogadni), akkor ez eljárásban nem elvi javítás, hanem bizonyos értelemben siilyedés nyilvánul, — habár viszont az ismeretek és velük a megnevezés biztossága emelkedik. Ez időszerűit ugyanis, midőn még a tények ismerete oly nagyon túlmenő az okozatos összefüggés ismeretén, joggal helyesebbnek tartjuk a tényekből venni az elnevezéseket, mert így a továbbfejlődésre az alap biztosabb. Ámde az okozatos (aetiologicus) elnevezések kétségtelenül magasabb logikai érdemben állanak, tehát emberi elménket sokkal nagyobb mértékben elégítenék ki, úgy hogy ezeket kellene választani, — ha már elég kifogástalanok volnának. így a Graefe eljárása az, a mely most lehető, de az Arlté a kívánandó. Épen az újabb aetiologicus felfedezések Arltnak általános kórtani álláspontját mint valamely későbbi időszakban nagyon is feltámadással kecsegtetőt engedik venni. Az nemcsak elvileg helyes, hanem valamikor meg is testesülhet. És lehet, hogy jönni fog oly időkor, mely Arltot az aetiologia jelentőségében is jósnak elismerni és Arltnak nevét még sugárzóbb dicsfénynyel körülövezni fogja, — mert a midőn Arit az okozatos összefüggés felismerésére törekedett, oly feladatot tűzött maga elé, mely eszményileg a Graefe által érvényesítetten túlér. Sőt a feladat általában a legmagasabb és keresztülvitele a szemészeti tudománynak a felismerés tekintetében teljes betetőzése volna. A tankönyven kívül a szaruhártya görbülésének meghatározásával, az ablak tükörképeit lemérve és az eseteket összehasonlítva, foglalkozott. Eljárása, mint egyszerű és a klinikai megfigyelésekben többnyire kielégítő (talán a Placido-féle keratoskoppal még valamiben könnyítve), ma is követtetik. Szorosabb lemérésekre igaz, hogy azóta Helmholtztól, később Coccius, Javai és másoktól physikailag finom eszközökkel gazdagodtunk. Arltnak azonban már sikerült kétségtelenné tenni, hogy a corneának a myopia okozásában nincsen része. A szempillának a szemgolyóra ránövését maradólag megszüntetni, műtéti eljárást gondolt ki, mely a kötőhártyának a sebes felületekre húzásában és odavarrásában áll. Ez ma is a legjobb synblepharon-operátiók közzé tartozik. Ugyancsak azon időben és általában azon volt, hogy az ép szemről minél hűebb nagyobbított átmetszeti ábrát előállítson. Ezen törekvése csak később Bécsben (1863.) adott őt kielégítő eredményt, midőn ugyanis Dr. Elfinger művészi segédletével a most már Braumüllernél is kapható, 10:1 arányú szemábra létesült. Ha ezt mint anatomok megtekintjük, nem támad ugyan bennünk ellenmondás semmi részletben, de nem is volnánk hajlandók más érdemet találni, mint azt, hogy hát szemábra, melyet tanulságul nézni hasznos. De jelentősége akkor ugrik elénk, ha a szemről *) Hasner, Wedl és Stellwag érdemeit sem szabad feledni.
