Szemészet, 1878 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1878-04-14 / 2. szám
22 lyogán 1877. február 8-án végeztünk Gráfe-féle kivonást. A seb aránylag nagyobb, beteg rendkívül nyugtalan volt; miért a III. mozzanatban üvegtest jelent meg a sebben. Pagenstecher kanállal a lencse legnagyobb része eltávolíttatott, miközben az üvegtestnek mintegy hatodrésze elveszett. Az üvegtest csak 12 nap múlva húzódott vissza teljesen a sebből, mikorra ennek záródása is befejezetté vált. A műtét után rögtön jelentkezett chemosis és nagy fájdalmak, melyek több napon át kínozták a beteget, iriticus tünetek teljes hiányában sugártestlobot sejtettek, mit azután kétségen kívül helyezett a sebtájnak 23-ik napon kezdődött behúzódása, mely később mély árok képződésre vezetett, mi által a cornea felső része mintegy különálló félgömb alakjában lefűződött a tekéről. A beteg a műtétet követő 16-ik napon még megszámlálta az újjakat, távoztakor (márcz. 15-én) azonban már csak kézmozgásokat látott, mit nem magyarázhatánk meg az időközben fellépett vaskosabb utóhályogból s mire nem adott feleletet a tükörrel át nem vizsgálható szemfenék. — Csak midőn a beteg most folyó iskolai évünk alatt újból jelentkezett s az erősen felhúzódott coloboma egyszerű iris bemetszéssel kellőleg tágíttatott; tűnt ki, mikép itt a legritkább kimenetelek egyikével — reczeg-leválással — állunk szemközt. A retinának belső fele rendes helyén feküdt, míg külső része csaknem a teke középrészéig előemelkedve húzódott a seb felé s a bulbust meredek fal alakjában egy külső és belső félre osztá. Éhez képest a fényérzés is csak a láttér külső felében állott fenn. Ezen ablatio igen lassan jött létre (a beteg műtét után 16-ik napon még ujjakat olvasott) s léteiét a cyclitis által producált s később zsugorodó izzadmánynak köszönheti, mely egyszersmind a seb behúzódását is eszközlé. VI. V. Jánosné, 74 éves töpörödött, petyhüdt bőrű, egészségtelen külsejű anyóka földszinti arczbőrrel és atonicus, csaknem vizenyős nyálkahártyákkal — bal szemén 1877. ápril 7-én operáltatott. A csekély értelmi tehetségű, de emellett rendkívül beszédes és mozgékony beteg pillanatig sem tud nyugodtan feküdni. Az egészen rendes műtétet már első napon gennyes iridocyclitis, majd panophthalmitis követi. A seb és cornea a lobfolyamatban csekély részt vesznek. VII. F. B., enormis kövérségü 58 éves földmíves jobb szemének túlérett hályogát 1877. május 18-án operáltuk. Műtét rendes. Második nap reggelén a seb lepedékes, csarnokviz erősen zavaros. Csakhamar fellép a gennyes iridocyclitis, mihez a porczhártya gyűrűalakú tályoga járul. A cornea elmállása után sorvadás következik bé. VIII. K. j. 54 éves, erős, egészséges külsejű juhásznak bal szemén érett hályoga volt. Az 1877. junius 4-én végzett műtétnél sebtágitásra volt szükség s jelentékeny mennyiségű kéreg maradt vissza. A láta műtét után a naponta 5-ször, 6-szor alkalmazott atropin becseppentésre is csak nagysokára tágul s az erős köthártya belöveléssel együtt nagyobb lobot sejtet. Jun. 13-án utóbbi chemosissá fokozódik s a sugártest táján erős fájdalmak lépnek fel, melyek csak lassan szűnnek meg. Beteg a lobfolyamat teljes megszűnte előtt távozik, a láta területén vaskos duzzadó secundariával (ilyennel van kimutatásunkba felvéve) s hibátlan fényérzettel. Midőn a jelen tanévben újból jelentkezik az utóhályognak már nyoma sincs, de a látás csak a fényérzet fokán .maradt s az üvegtestben számtalan úszkáló czafat látható, mely a szemfenék vizsgálatát meggátolja s csak sejteti a fenálló choroiditist. A javulás ez esetben is várható az elrendelt gyógyszerek használata folytán. Ha most már végigtekintünk az ismertetett 8 eseten, háromnál közvetlenül kimutatjuk a műiét rendellenességét, mint a rósz kimenetel okát. Ép, erőteljes, kitűnő gyógyulást ígérő egyének voltak, kikről az I., V. és VIII. sz. alatt szólottunk. Az elsőnél a csipeszszel történt behatolást azonnal követte a keratitis, az ötödiknél a Pagenstecher kanál használata volt a sugártestlob félreismerhetlen oka, a nyolczadiknál lappangó lobot időzett elő a sebtágítás, mit a bennmaradt kéreg duzzadása erős cyclitissé fokozott. A III. és IV. alatt tárgyalt esetben nem ily szembeszökő a műtéti abnormitás befolyása, mert bár a sebtágítással járó operatiot kezdettől fogva erős izgatottság kísérte a nagyobb iritis még is csak a io-ik, illetőleg 9-ik napon kezdődött; de találunk úgy ebben mint a többi egészen rendes műtét után kedvezőtlen lefolyást vevő 3 esetben valamit, a mi a szomorú kimenetelt némileg magyarázza: a habitust. Régen ismert tény, mikép az iszákosoknál minden kicsiny seb nagyon nehezen, per primam intentionem fölöttébb ritkán gyógyul. A szeszes italok mértéktelen élvezete a szervezet minden részecskéjében érvényesíti kárhozatos hatását, tönkre teszi az alkatelemek életképességét és végleg alászállítja a szövetek ellenállási tehetségét mindennemű külbehatással szemben. Innen a rósz prognosis, melylyel potatorok hályogának kivonásához fogunk. Régen ismert dolog továbbá, hogy e rósz prognosis kiterjed a túlságosan kövér egyénekre is. A magyarázat azonban, melylyel e tényt érthetővé akarták tenni, semmiképen sem elégíthetki bennünket. Nem valószínű ugyanis, mikép ily embereknél csak a nyugtalan fekvés okozza a beállani szokott erős lobfolyamatokat, mert igen sok esetben tapasztaltuk a legszebb sikert, midőn betegeink még a műtét napján elhagyták ágyaikat, ugráltak, fel s alá szaladgáltak s legfölebb a seb záródását késleltetek. Hajlandóbbak vagyunk a rendkívüli kövérségnek is a szervezet életképességét aláásó befolyást tulajdonítani. A „miként“ fejtegetésébe itt nem bocsátkozhatunk, csak utalunk a rósz prognosisra, mit typhus, tüdőgyuladás esetén a belgyógyászok kövér embereknél állítanak. Ha eme lobos bajokkal szemben nem képes az elhízott — mondjuk —• elzsirosodott szervezet ellenállást kifejteni, miért álljon a dolog másként sebzések után s miért legyünk kénytelenek a gyógyulás zavarait csak a nyugtalan fekvésnek róni fel ? Ezek nyomán már megérthetjük a balsikert II., III., IV. és VII, számú eseteinkben is; de nincs az még megmagyarázva a VI. sz. ajatt közölt kortörténetnél azonban még nincs kimerítve az sem, mit a roszat jósló külsőről mondani akartunk. Merész vállalkozás, midőn szavakkal akarjuk lefesteni azon nehezen körülírható, sokszor meghatározatlan változásokat az arczon, a kifejezésben, a segélyünket kereső egész lényén, melyek első pillanatra baljóslatúnknak tűnnek fel a practicus tekintet előtt, úgy hogy a műtő csak kedvetlenül nyúl a kés után, csaknem bizonyosan tudva, hogy beavatkozását vészes lobfolyamatok követendik ; de miután kimutatásunk czélja feltüntetni mindent, a mi befolyással lehet a műtét eredményeinek alakulására, meg kell kísérlenem e külsőt nehány vonással feltüntetni. Soha sem várhatunk az extractio után síma lefolyást, ha a hozzánk folyamodó egyén egész szervezetén az atonia kifejezett nyomait viseli, bőre és nyálka-hártyái petyhüdtek, a mintegy vizenyősen duzzadt arczon a kitágult viszerek finom erezetet képeznek és tegyük hozzá — bármily vakmerőnek látszék — (eseteinkben e tünetet sem nélkülöztük) e duzzadtság az egész arcznak bizonyos buta kifejezést kölcsönöz. Ezekben van összefoglalva halvány színekkel festett képe azon habitusnak, melyet így leírásból elképzelnünk fölötte nehéz, de mely egy látásra kitörülhetlenül bevésődik emlékezetünkbe. Nem kísérlem meg az ily külsejű egyének erősebb reactivitását magyarázni, megelégszem vele, hogy felmutattam az összefüggést az ilyen szervezet és a műtétet követő lobfolyamatok között. Tény az, hogy ily habitus létezik, tény az, hogy e külső kellő gyakorlat után felismerhető, végre tény az, hogy iyeneknél háborítatlan lefolyást extractio után nem várhatunk. Ezek közé sorozható eseteink VI-ika is, melynél már előre készen valánk a rósz kimenetelre. A közölt kortörténetekből még egy negyedik körülménynek is ki kellett tűnnie, mely a prognosisra befolyással van. Ez a láta makacs ellenállása az atropin hatásának. Többszörös tapasztalat tanított meg reá bennünket, hogy ha a láta gyakori atropin becseppentésre -sem tágul — a mi már magában is iritisre való hajlamot árul el — legalább is szivárványhártyalob, de többször panophthalmitis keletkezik beavatkozásunk nyomán. Most már veszteségeinknek legalább is magyarázatát bírjuk. De „mi ebből a practicus haszon?“ kérdheti az olvasó, ha e tények ismerete után is tétlenül vagy tehetetlenül vagyunk kénytelenek nézni, mint teszik tönkre a feltartózhatlan lobfolyamatok beteg és műtő legszebb reményeit. Váljon ez ezen rovatokba eső szemeken tartózkodjunk-e minden műtéttől vagy sorsuk operatio esetén mindig a menthetetlen elpusztulás leend? Azt hiszem, nem. Legjobb meggyőződésem szerint van egy 2
