Szemészet, 1877 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1877-06-10 / 3. szám
37 38 kenysége szabná meg, akkor ezen határnak1) állandónak, biztosnak, és megváltozhatatlannak kellene lenni; mert ha pl. azt mondjuk, hogy az ideghártya érzékenysége a vörös színre nézve egy bizonyos értékű szögletelhajlásig terjed, kijelöljük a veres szinérzés határát egy bizonyos alkalmazkodási beállítás mellett, és úgy találjuk, hogy ezen határ nem állandó, hanem úgy az alkalmaskodás megmásitása, mint a közbe iktatott domború üveg hatása folytán változást szenved, vagyis hogy az ideghártyának ugyanazon pontja nem egyenlően látja a színeket a fénytörési viszonyok módosúlásakor, — ezt a tüneményt az ideghártya érzékenységéből leszármaztatni akarni legalább is hiábavaló fáradság. Hiszen olyan szembeszökő a viszony, hogy csodálkoznom kell, mint lehet még másra is gondolni a szóródási körökön kivűl, annál feltűnőbb, ha valaki másra gondol, és az ilyen feltűnő, önként kínálkozó körülmény, kikerüli figyelmét. Raehlviann azt találta, hogy a fénytörési viszonyok módosúlása megváltoztatja az ideghártya szinérzését is, és az előbbi fénytörési viszony helyreállásakor az előbbi szinérzés is visszajön. Ez nyilván azt mutatja, hogy a szinérzés minősége nemcsak az ideghártja érzékenységétől függ, hanem a szem fénytörési állapotától is. Az ideghártya körzetnek az a pontja, a melyi n a vörös szín a sárga hatását költi fel, még érzékeny, mert meglátja a szint, habár nem úgy, mint az ideghártyának egy olyan része, a mely közelebb van a sárga folthoz. De miért nem látja úgy! ? Nem azért, mintha azon szili meglátására már képtelen volna, mert ha a szem elébe domború üveget tartunk, ezen keresztül veresnek fog látszani az a veres színű tárgy, a melyik az üveg nélkül sárgának látszott. A szinérzés tehát megvan, és olyan a milyennek lennie kell; ha mégis az ingernek más hatása van, ezt a körülményt csak a fénytörési viszonyok különbözőségének lehet felróni. A Raehlviann magyarázata2) nem elégített ki, mert nagyon hiányos. Másfelől azon ténynek tudatában, hogy a szemfenék körzeten a középponttól kezdve az egyenlítő felé egyenletesen növekednek a szóródási körök, -— minthogy az ideghártya görbületi középpontja nem esik össze a szem törökészülékének hátúlsó csomópontjával, s így az ideghártya körzeti részei a csomóponthoz közelebb állanak, mint a középrész, — az összes szinlátási tüneményeknek sokkal általánosabb, sokkal értelmesebb és egészen kielégítő megfejtést reméltem találni. Tanúlmányozni kellett tehát azt, hogy a szóródási körök mi módon hatnak a szinlátásra ? Azon tüneményeket a melyek a színlátásban szóródási körök mellett a sárga folton mutatkoznak, közvetlenül össze lehet hasonlítani azon tüneményekkel, a melyeket az ideghártya körzeti részein észlelhetünk. 3) A mit találtam, röviden a következőkben foglalhatom össze : Egy ernyő mögé, a melyen nyílás volt vágva, és ezen nyílás előtt egy kisebb-nagyobb lyukakkal ellátott korongot lehetett forgatni, lámpát állítottam fel, a nyílás elébe pedig színes üvegeket helyeztem,4) úgy hogy a lámpafény ezeken ment keresztül, és a forgó korog segélyével több vagy kevesebb fényt lehetett alkalmazni tetszés szerint. Ha veres üveget vettem, és középnagyságú lyukat állítottam be, azután mindinkább távoztam az ernyőtől, a fénykör veresnek látszott eleinte, de messzebb menve sárgás árnyalatot vett fel, veres jellegét mindinkább elveszítette, végre csak fehér fényt láttam. Kék üvegen átbocsátóit fény előbb sötétkék, majd világoskék, végre egészen fehérnek látszott. ') A színlátás határaira nézve két, egymással homlokegyenest ellenkező nézet vetélked. Az egyik szerint a szinérzés határa állandó, és az ideghártya boneztani szerkezetétől látszik függeni; a másik szerint a határ változó, és az ideghártya élettani állapotától vau feltételezve. A mint látjuk. mind a két nézet a szinérzési különbségek okát az ideghártyába helyezi. 2) Ez a magyarázat tulajdonképen nem Raehlmanntól ered. 3) Kísérleteimnél egyelőre csak a magam szemeire szorítkoztam, s meg kell itt jegyeznem, hogy közellátó vagyok (mind a két szemen M 1/u). 4) Igaz, hogy az üvegek színe nem volt egészen tiszta, igy a veresben a sárgának is mutatkozott nyoma, — az ibolyaszinű üveg kék sugarakat is bocsátott át; a kék üveg veres, zöld és ibolyaszinű sugarakat is tartalmazott ; — a sárga üveg pedig csak az ibolyaszinű és a sötétkék sugarakat tartotta teljesen vissza. Mindazonáltal az eredményeimből levezetett magyarázatot már most kiterjesztem a spectral színekre is, a mennyiben az eddigi vizsgálók az ideghártyakörzet szinérzésében a tiszta és a vegyes színekre nézve lényeges külömbséget nem találtak. Viola szín előbb ilyen majd kék, kékes fehér, s végre egészen fehér színbe ment át. A sárga szín gyenge zöldeskék árnyalattal mindinkább világosabb, s végre egészen fehér lett. A zöld szín kékes árnyalatot vett fel, s mindinkább világosodva fehérré változott. Ha kisebb lyukat állítottam be, akkor már közelebb állás mellett megkezdődött a színváltozás, ha nagyobb lyukat vettem, a színváltozás nem állott be azon távolság mellett, a melyet a kísérletnél igénybe vehettem. A felsorolt szinelváltozások akkor is beállottak, ha a fény erejét mérsékeltem. A kísérlet tehát teljesen igazolta azt a feltevésemet, hogy a sárga folton a színlátásnak hasonló tüneményeit lehet észlelni, mint az ideghártya körzeti részein, De ezzel még nincs bebizo^ nyitva az, hogy ezen említett tünemények okát csakugyan a szóródási körökben kell keresni. Hogy ezt is kimutathassam, meg kellett vizsgálnom, hogy a szóródási körök kissebbitése és nagyobbitása míképen hat a szinlátásra ? Vettem veres szint, és olyan távol állottam, hogy a veres szín már jelentékenyen elváltozott, élénksárga árnyalatot nyert, ha ekkor szemem elé homorú üveget tartottam, a mely rendes látóvá tett, a veres szint csak olyan jól láttam, mint a közvetlen közelségből, ha pedig domború üveget tartottam szemem elé, vagyis ha a szóródási köröket a direct látás helyén növeltem, a fény egészen elvesztette színét, fehérnek látszott. Minél erősebb domború üveget vettem, annál közelebbről észlelhettem a veres szín teljes elfehéredését. Ugyanilyen eredményhez jutottam más színű üvegekkel is. Azt hiszem, ez már eléggé bizonyítja azt, hogy a sárga folton a színlátásnak ezen leirt tüneményei a szóródási köröktől vannak feltételezve, s ebből kiindúlva bátran mondhatjuk, hogy a szem körzeti részein tapasztalt hasonló tüneményeknek ugyanazon oka van. Ez a felvétel teljesen megmagyaráz minden jelenséget, és nem önkényes felvétel, mert a szóródási körök létéről bárki is a legkönnyebben meggyőződhet, nem kell hozzá egyébb, mint egyszeri figyelmes betekintés a szemtükörrel. Feltűnő, és az első pillanatra talán ellenmondásnak látszik, hogy míg az én tapasztalatom szerint a sárgafolt színlátása, domborít üveg közbevetésekor rosszabb lett, addig a Raehlmann állítása szerint domború üvegen keresztül nézve még az ideghártya nagyon körzeti részein is visszaáll az eredeti színnek megfelelő érzés, akkor a mikor üveg nélkül nézve a szin elváltozás már igen előrehaladt, tehat hogy a domború üveg a szinlátásra elősegitőleg hatna. Az ellenmondás azonbau csak látszólagos, és ha a szóródási körök természetét tekintjük, könnyen megmagyarázhatjuk magunknak. A közellátó szem az egyenkörii sugarakat az ideghártya előtt egyesit!, tehát itten a domború üveg a szóródási köröket növelni fogja. Ellenben az ideghártya körzeti részei közelebb esvén a csomó ponthoz, mint a középrész, ha ez utóbbi helyen az egyenkörű sugarak tiszta képpé egyesülnek, szintén egyenközű sugarak az ideghártya körzet irányában csak mögötte fognak összegyűlni, és pedig annál távolabb mögötte, minél inkább közeledünk az egyenlítőhöz, minél nagyobb szögletelhajlás mellett tesszük a vizsgálatot. Itten tehát a domború üveg a szóródási köröket kissebbíteni fogja, esetleg meg is semmisíti. Ugyanezen okból lehet befolyása a szinlátásra az alkalmazkodásnak is. Raehlmann erre nézve azt mondja, hogy a közeibe való alkalmazkodáskor rosszabb a körzeti színlátás; ezen állítása egyenes ellentétben áll azon másik állításával, hogy a domború üveg elősegíti a körzeti színlátást. Az eddigi vizsgálók közül Äubert foglalkozott különösebben ezen kérdéssel, és ő úgy találta, hogy az alkalmazkodás épen nem foly be a színlátás minőségére, a mi teljesen képzelhetetlen, tekintetbe véve a fentebb mondottakat. Azon körülményt, hogy a közellátó szem szinérzése nagyobb térre terjed ki, mint a rendes látású szemé, Raehlmann úgy gondolja megfejthetni, hogy felveszi miszerint a színérzés jobb olyankor, amikor a tárgyat szóródási körökkel látjuk. Ezen felvételnek semmi alapja sincs, mert a közellátó szemben a körzeten nem nagyobbok a szóródási körök, mint a rendes látású szembeu, hanem ellenkezőleg ugyanazon alkalmaskodási beállítás mellett kissebbek ; így pl. a rendes látó és a közellátó szem 3* I
