Szemészet, 1876 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1876-12-17 / 6. szám
85 86 tatásával illusztrálván, mihez még egy másik, az orvosi világban nem kevésbé hírneves testvérpár rövidlátási viszonyait csatolja. A főkérdés ezek után az, váljon mi által és mi módon fejlődik a rövidtátás oly szemen, mely erre öröklött hajlamot nem mutat? Mindenek előtt a fiatal kor és evvel együtt a szemnek emmetropicus alkata mint főtényezők tekinthetők. Kisebb fokú túllátásből emmetropicus és ebből myopicus szemalkat fejlődhetik ugyan, nagyobb fokú túllátás azonban nem szokott rövidlátásig változni. Főmozzanat a tengely hosszabbodására vezető folyamatban a tülkhártyában rejlik, melynek vékonysága fiatal korban kékes színezete által ismerhető fel. Továbbá tekintetbe veendő, hogy épen a tülkhártya hátsó része számos sugáredény és ideg által fúratik át, mi vérdússág mellett ellentállási képességét nagy mértékben leszállíthatja. Ehhez végre még a tülkhártyának szorosabb összefüggése az érhártyával épen ezen helyen csatlakozik, míg kívül csak igen laza köt — és zsírszövet szolgál neki támpontul. Két tényező működik össze a szemteke hátsó fala helyváltozásának létrehozására. Az egyik a tülkhártyának említett aránylag elégtelen ellentállási képessége, mely átalában minden fiatal szemben jelen van, míg nagyobb ellentállási képtelenség öröklött rövidlátásnál tehető fel, legmagasabb foka pedig ezen rész igazi megbetegedett voltában (felernyedés, lobfolyamat) kereshető. A másik tényező hibás izomműködésben rejlik. Természetes, hogy itt csak is azon izmokról lehet szó, melyek a tisztán látás czéljára összműködnek t. i. az alkalmazkodási izomról és az összetérést eszközlő belső egyenes izmokról. Szerző szemlét tartván a divatozó H e 1 m h olt z-féle alkalmazkodás — feltevény felett, és azt sok lényeges pontra nézve kiegészítvén, nem talál az alkalmazkodás folyamatában oly mozzanatot, mely a szemteke alkatának változására vezethetne, kivéve talán a nagyobb nyomást, mely alá az üvegtest e folyamat által helyeztetik, a mi csak erős és hosszú ideig folytatott alkalmazkodásnál lehetne káros befolyással. Átalában azonban csak is a sugárizom alkat — és helyváltozása tekinthető az alkalmazkodási erőltetés eredményének. Sokkal nagyobb befolyással van a közellátásra szükséges összetérés a tengelyhosszabbodás létrehozására, de még ez sem közvetlenül a szemtekefalra gyakorolt nyomás által, mint többen vélik, hanem közvetített módon a vérkeringés meggátlása által, miről későbben szólandunk. Már Donders rámutatott. a különbségre, mely az összetérésre nézve a különféle alkatú szemeknél előfordúl, és a forgópontok egymástóli távolával (az alapvonal hosszával) valamint az a szöglet nagyságával össze függ. Ezek szerint az ív, melyet a porczhártya középpontja megfut, egyenlő tárgytávolságot feltéve, nagyobb az emmetropicus mint a túllátó szemnél; ennél fogva a szemteke hátsó sarka nagyobb mértékben kifelé forgattatik az előbbinél mint az utóbbinál. Ebbből következik szintén a látidegnek aránylag más elhelyezése. Ha t. i. a hátsó sark nagy mértékben tolatik kifelé, a kanyorodott látidegnek mellső része a tülkhártya felé függőleges elhelyezéséből rézsutiba megy át, miáltal a látideg és a tülkhártya közötti szöglet az orr felé hegyessé, a halánték felé tompává válik. Tagadhatlan, hogy a látideghüvely, mely a tülkhártyával szoros összefüggésben van, a» hátsó sark ilyetén nagy fokú kifelé tolásával tetemes vongálásnak vau alávetve. Azért szerző még sem ért egyet Hasner-rel, ki a sarló és a tengelyhosszabodás keletkezését ezen vongálásra vonatkoztatja, már azért sem, mivel a sarló nem csak ki — hanem feles lefelé is találtatik, eltekintve attól, hogy a vongálás még 16 Centm.-nyi összetörésnél sem elég nagy ilyen eredmény létrehozására, és hogy sarlót minden erős összetérő kancsalságnál találni kellene, mi a tapasztalattal ellenkezik. Hogy a szemtekeeizmok az alkalmazkodás alatt erősebb feszülésben vannak, kétséget nem szenved ; nevezetesen a külső egyenes valamint a ferde izmok, ézek közül kivált az alsó, azok melyek feszültebbeké válnak, hogy az egyensúlyt és e mellett a helyes délkör fennállását megóvni bírják. Nem lehet tagadni, hogy mind az egyenes, mind a ferde izmok ebbeli működésűknél bizonyos fokú nyomást gyakorolnak a szemtekére, s hogy a belnyomás ez által kissé fokozódik (Hippel és G r ü nh agen.) Azért még sem szabad a hátsó szemtekefal tágulatát ezen nyomás által közvetlenül feltételezettnek tekinteni. Ha oly szemet, melyben a rövidlátás épen keletkezik vagy növekedőben van, vizsgálunk, akkor a mellső sugárvisszereket többé kevésbbé túltelteknek, a látát más szemekhez mérve tágabbnak, végre a szemteke összeállását kissé nagyobbnak találjuk. Szükségtelen bizonyítani, hogy ezen sajátságok nem lehetnek az alkalmazkodási izom működésének következményei, mert külön'ben a túllátó szemben is meg volnának; tudva van továbbá, hogy lobfolyamatból (az érhártyábau) nem származnak. De nem is activ, a szőllőhártyábau lévő, hanem passiv vérdússágból erednek, mely vérdússág közvetve a folyvást ismétlődő összetörésnek, közvetlenül pedig azon nyomásnak tulajdonítandó, melyet a külső egyenes valamint az alsó ferde izom az örvény szerű vasszerekre gyakorolnak. Egyenes nézés valamint kis fokú összetérés mellett a vér szabadon folyhatik ki a tülkhártyát átfúró örvényszeríi viszerekből; erős összetérésnél azonban nem csak a külső egyenes hanem a pillantásnak közellátással járó- lesül)esztésénél fogva még az alsó ferde izom is nagyobb feszülést nyer és szorosabban simul a tülkhártyához, mi által a vérkeringés a nevezett viszerek némelyikében meg lehet gátolva. Csak oly szemekben, melyekben a tülkhártya hátsó része az egyenlítő tája mögött meredek lejtőt képez, mint azt kifejlett túllátó szemalkatnál látjuk, nem fog a külső egyenes izom még nagyobb összetérés mellett sem kivált hátúi oly nagy térben a tülkhártyához simulni, hogy keringési zavart okozhatna. Már Donders figyelmeztetett a fej beli viszeres vérkeringés megnehezítésére a munkával összekötött előrehajlás következtében mint a rövidlátás keletkezését előmozdító tényezőre; ezen kétoldalú keringésakadályon kívül azonban kell még egy másik gátló mozzanatot feltennünk, mely az egyik szemre szorítkozik, és vagy egyoldalú rövidlátást vagy az egyiken nagyobb fokát hozhat létre mint a másikon. Ezt szerző az imént említett viszonyokra vélte visszavezethetni. Az ily módon létrejött visszeres pangáshoz kétség kívül a belnyomás fokozódása csatlakozik, mi maga részéről a hátsó sark tágítására vezet. Kérdés már most, váljon ezen nagyobb belnyomás miért nem okoz látidegvájulatot mint glaucománál, hanem inkább a hátsó tülkhártya — tágulatot ? Erre nézve a szerző figyelmeztet, hogy a keringési akadály mindig a visszereknek csak egyikét vagy kettejét illetvén, nagy nem lehet, s hogy ennél fogva a belnyomás fokozódása nem lehet nagy fokú; továbbá, hogy a keringési akadály és a pangás a munka alatt tehát csak nehány óláig tartván, az általa netán okozott savós kiválasztás a hosszabb szünetek alatt könnyen egyenlíthető ki; — nem szabad elfelejteni, hogy fiatal ép szervről van szó, hogy a tülkhártyának ruganyossága meg van, hogy a véredények rendesek. A fiatal, még puha és engedékeny tülkhártya, mely azon kívül — a mint már említve volt — a szóban levő részével szilárdabb szövetekre hátúi nem támozkodhatik, ily kisebb fokú belnyomásnövekedés által nagyobb terjedelemben hátfelé tolulhat a nélkül, hogy a látideg ezen nyomást megérezné. Még az is lehet, hogy az illető tülkhártyarész savósan átszürődve és fellágyulva van, mivel Leber az érhártya hátsó részében létező visszerek és üterek sajátságos lefolyásából következtette, hogy pangás az örvényszerü visszerekben az üteres vérnek szabad befolyását némikép megakadályozza, e szerint a tülkhártyában létező ütércsatornákat kitágítja. Az ellenvetések közül, melyeket ezen levezetés ellen felhozhatni, a legerősebb az volna, hogy szintén fiatal egyéneknél nem tülkhártyatágulatot, hanem látidegvájulatot látunk létrejönni, ha tágulatos porczhártyahegek vagy puffadó lencse folytán a belnyomás növekszik. Mind ezen esetekben azonban, melyeket másodlagos glaucoma nevével jelezünk, a belnyomás fokozódása nem vérkeringési akadálynak, hanem a sugáridegek izgatásának következménye; mind ezeknél a kórok folytonosan hat, nem szünetelvén és a tülkhártyának — úgy szólván — nem engedvén időt arra, hogy savósan átszürődve hátra térjen; 6* I
