Szemészet, 1874 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1874-04-12 / 2. szám
19 20 vau szaruhegbe nőve és történik leggyakrabban, ha a látaszél j egy része uőt oda, a másik rész pedig sza-badon maradt, fényvál- i takozásra mozog és a beékelt rész szárait rángatja. Ez utóbbi esetek adnak leggyakrabban okot a fennemlitett következmények beálltára, úgy hogy nagy tapasztalatu szemészek, p. o. Arit tanár, épen az ilyen viszonyokat mutató szemeket tartják leginkább megvakulást előidézhető esélyeknek kitéve és nem könnyen határozhatják el magukat az ilyen szemeket művi beavatkozás nélkül hagyni. A látaszél részleges mellső odauövése képezik a mondottak alapján a legveszélyesesb alakot. Itt ismét a körzeti vagy központi fekvés szerint különbség van a veszélyességben. A központinál a szivárvány szabad szárain történő vongálás csekély, mert csak a láta tágulásainál következik be, melynél pedig a központkerülő izomerő gyenge, sőt talán Donders szerint csak is passive működő szöveti ruganyosságban áll,csak a zárizom meglazulásánál érvényesül, és semmi' esetre tetemesebb erőszakot nem gyakorol. A körzeti elhelyezésű szaruhegeknél ellenben nagyfokú rángatást szül a behegedt rész szárain a látaszél szabad részének erőteljes és gyors összehúzódása. Már a priori alig gondolható másképen, minthogy az érzékeny és könnyen visszaható szivárvány és a vele szoros öszszefüggésbeu álló, tehát a rángatások átterjedésében részesülő sugártest, elébb-utóbb lobos tünetekkel fog felelni, midőn e körteszerű alakváltozással biró láta naponta sok százszor szűkül és ekkor a látaszélnek a benövéshez vezető szárai feszülnek, az átellenbeni szivárványrész pedig a szokottnál jóval központibb irányban vonatik a rögzített rész felé. úgy hogy a megszükült láta exeentrice foglal helyet. Ha elgondoljuk, hogy minden szemmozgatásnál, minden alkalmazkodás változásnál, minden a tekintet irány változtatását kisérő fényváltozásnál heteken és hónapokon keresztül sok ezerszer sziikül a láta, ez pedig mindannyiszor a szivárványnak egy-egy újabb erőszaki sérelmével jár, ahkor inkább az meglepő, hogy innen kóros következmények néha csak hónapok vagy évek múlva állanak be. De egészen csak nagyon kivételes esetekben maradnak el. Minden szemorvos tudja, hogy széli hegek szivárványodanövéssel leggyakrabban bonyalodnak másodlagos glaucomafolyamatokkal, hogy a belszemi nyomás ilyetén növekvése a heget kitágítja, hogy a hegtágulás, bár szülötte az izgatottsági állapotnak, másrészt ismét növelője ennek, hogy az igv támadt circulus vitiosus központját a benőtt szivárványszárak feszülése képezi és hogy a téves körből csak műtétéi szabadit ki, mely a szivárványszárak feszülését szállítja alább. Legszembeötlőbben mutatják a széli odanövések veszélyességét az iridesis és iridenkleisis látaképlési mütétmódok után oly feltűnő számban bekövetkezett idült, sőt genyes szivárványok alakjábani heveny lobfolyamatok,melyek miatt ezen különben feladatukat oly elmésen megoldó eljárásokat ma már egészen elhagyják. Központi szaiuhegeknél mellső odanővésekkel szivárványcsonkolás végeztetik, és czélszerüen, mert ezen mütétmód látaképlési hatása jön itt kérdésbe, csak mellékesen, vagy épen nem lobellenes és belszemnyomás elleni befolyása. Körzeti már tágult és izgatottsággal járó hegeknél eddig rendelkezésünkre áll: csapolás, ritkán több mint időszerű eredménynyel; hegkimetr szés, aránylag nagy műtétéi, néha semmi, néha fél eredménnyel, bizonyosan mert a szivárványszárakat nem szabadíthatja ki; végre szivárványcsonkolás, mely némely kivétellel állandó eredményt szül, tehát nagyjában biztos eredményűnek tekinthető. Lapos körzeti hegeknél, melyeknél a még csak jövendőben várható bonyodalmak ellen akarunk biztosítani, csak szivárványcsonkolás áll rendelkezésünkre. A szivárványcsonkolás körzeti szivárvány odanövésü hegeknél azonban lobellenes és belszemnyomás elleni tulajdonságaiért vétetik igénybe, egyátalában nem látaképlési czélokra. A készitet rés a látás tekintetében itt nemcsak felesleges, hanem káros, mint a fönebb említett hatásért cserében mint elkerülhetlen roszat el kell viselnünk. Ha valamikép lehet, a a felső szemhéj alá el is zsoktuk rejteni, hogy a látást ne zavarja. Körzeti tágulatra hajló hegeknél végzett jó széles szivárványcsonkolások után gyakran sajnálkoztam, hogy a szem biztosítását a látás apasitásával kellelérni, és többször gondolkoztam, hogy nem lehetne-e az odanőt szivárványt kiszabadítani a nélkül, hogy uj nagy rés ejtessék a szivárványon, gyakran a szemrés irányában és a fénymennyiséget szabályozó rekesz működésének tetemes csorbításával. Végre sikerült oly eljárást követni, mely az ilyen esetekben a szivárványcsonkolás előnyeit egészen magában foglalni és hátrányait majdnem teljesen kizárni látszik, mely még kevesebb visszahatást szül, könnyen kivihető és veszélytelen. Az eljárás lényege abban áll, hogy a lobos tünetek és belszemnyomási fokozások kiindulási pontját képező s a heghez vonuló szivárványszárak a mellső csarnokba vezetett finom meteszszel a heges szarurész közelében, lehetőleg annak még homályos széli terében, hátulról mellfelé átmetszetnek az által, hogy a metesz élére egyenként felszedett szivárványszár a szaru hátulsó felületéhez, mint szilárdan ellenálló részhez szorittatik és 1—2 fűrészelő mozgással átvágatik.6) Miután a szivárványszárnak egész szélességbeni bemetszése szükségtelen, sőt netaláni láttani hátrányai miatt kerülendő és a szár feszülése a zárizom átmetszésével már megszűnik, tehát a czél teljesen és legkevesebb árnyoldalakkal eléretik, ha a látaszél csak 3/i — l‘u vonalnyira metszetik be, a műtétéinek a lényeget kifejező sphlncterotomia pupilláris (látazárizommetszés) nevet adhatni,habár az iridotomia (szivárványbemetszés) féle műtétmódok tágabb csoportjába sorolandó. A metszésre használt eszközt, a sphincterotomot, nagyjában úgy lehetne leírni, hogy közönséges hályogtíi alakú, csakhogy ennek hegyes vége helyett minimális késecskébe fut ki. Ennek lapja széles, V/t‘" hosszú, éle könnyedén domború, hogy a szaru belfelületének görbületéhez simuljon, háta jól tompított és sima, hogy esetleg a lencsetokkal érintkezve (mi alig történhetik egykönnyen) ne sértsen, hegye felé az él és hát összefutnak úgy, hogy vége érvágólandzsaszerü és kétélű, a szarun történő könnyű és minél sérelmetlenebb bevezetés czéljából. A kést hordozó tüveli összefüggés a kés hátában vau, mi által az él a kés szélességének arányában előrúg. A tű nyaka a kés felé vastagodik, hogy ellentállóbb legyen.6 7) Kétélű hályogtüvel nem lehetne a műtétéit végezni, mert a hátfelé állított él esetleg a lencsetokot sérthetné, ha műtétéi közben csarnokviz apadtával a lencse előnyomulna, de igen Rosas-féle sarlószerü tűvel, melynek háta domborujés tompa. Az utóbbival’magamjis végeztem a műtétéit sikeresen, csakhogy a spincterotommal szemben hátránya az, hogy vagy előálló hegye hatol mélyen a szaruba vagy vájt alakú éle nem metszi a szivárványt egész vastagságában, hogy nem lehet több fürészszerü mozgást végezni, hanem csak egyszer visszahúzás alkalmával vágni, mert ismételt előtolásnál szigonyszeriien akad a szivárványba és szaruba, hogy felgőrbült hegye inkább karczol mint vág, és végre hogy ha hegye csak kissé oldalt görbült, bár tokmetszés számára elég jól szúrna, könnyen a felszedett szivárványszár szövezetének némely szálait hurokszerüen rántaná a szúrcsatornákba a midőn műtétel végeztével a csrnokból kihuzatik, mint ez velem megtörtént. Jobb a sphincterotom, csak késecskéje a sarlószerü tűnél vaskosabb ne legyen. Maga a mű étel következőkép hajtható végre. 1. Szemhéjterpesztő betétele után a szemteke csipesszel rögzittetik8). A metesz bevezetési helyét következőképen kell 6) Hogy műtétmódom miképen viszonylík a Bowman és mások álta követett eljáráshoz, azt alább kifejtendem. 7) Egy ilyen eszközt Thürrigl Becsben másikat Dotzert et fia majnai frankfurtban készített közönséges hályogtü áránál csekélységgel többért. 8) Egy év óta mindig a hajlott szárú Weber Adolf-féle rögzítő csipeszt használom, melynek fogas vége Dr. Feuer tanársegédem módositása szerint, a szár utolsó irányához aláfelé résut van elmetszve, mi által a fogas véglapok egyenletesen fogják meg egész kiterjedésekben a köthártyát és egyenletesen tehát kevésbé károsan nyomják esetleg a tülkhártyát, mig az eredeti Weber-féle csipesznél a véglapok alsó zugai inkább a szemtekére nehezednek, a felső zugak pedig a köthártyától távol maradnak, tehát nem fognak. Maga a csipesz szabadabb láttért biztosit a segédnek és a nézőknek s az arezon csüngve hagyható, mi a csipesz átadásánál a segéd kezébe a rángatást mellőzi és veszély esetén a műtő bal kezét azonnal rendelkezési e állóvá teszi.
