Szemészet, 1872 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1872-12-22 / 6. szám
—' 105 106 Irodalom. Vorlesungen über die optisehen Fehler des Auges. Von Di. Ludwig Mauthner. I. Abtheilung. Allgemeiner Theil. Mit 51 Holzschnitten und 2 Tafeln. Wien, 1872 Wilhelm Braumüller. E könyvnek bár csak még első átalános része jelent meg, mégis mulasztást vélnék elkövetni a t. olvasók irányában, ha róla már most e lapokban nem beszélnék. Mi5ta Donders irányadó sőt epochális munkája a fénytörési és alkalmazkodási hibákról megjelent, (1864) melyről Giraud-Teulon egy újabb értekezletében találóan mondja, hogy Helmholtz élettani láttanával együtt mintegy „novum organum“-ot képez, melyből minden további tanulmányozás kell hogy induljon ki, több jeles munka látott napvilágot, mely ugyanazon tárgygyal foglalkozván, az elmélet e fontos részét ismerteti meg a gyakorló szemészszel. Maga idejében említettük Schirmer, Nagel Giraud- Teulon és Zehender e tárgyra vonatkozó jeles munkáit. Mauthner előttünk levő első kötete után ítélve, úgy látszik, hogy az ő dolgozata felülmulandja azokat mind a tárgy alapos ismerete és tanulmányozása mind előadási modora által. Ez utóbbira mondhatni, hogy ama főfeladatnak megfelel, mely abban áll, hogy a tárgy iránt élénk érdekeltséget gerjeszt a tanulóban. A mathetistől való borzalom az, mi régóta visszariasztja a gyakorló orvosok többségét oly tanulmánytól, melyet jóllehet hogy számtani ismeretek nélkül nem gyümölcsöz, bizony csekély munkával mindenki elsajátítani képes. Az illető szerzőnek feladata tehát a mellőzhetlen számtani tételek mértékét tapasztalatilag meghatározni, azokat kellő helyen az értekezésbe bele szőni és oly módon előadni, hogy a tanuló könnyen megértse, ha nem is tartozik azon szerencsésekhez, kik Gauss formuláival szoptattalak. Mauthner előadásaiból kiviláglik, hogy e tárgygyal évek során át tanári minőségben foglalkozván, ennek minden zugával ép úgy ismerkedett meg mint tanítványai gyengeivei és igényeivel, minek folytán természetes, hogy az egyiket a másikhoz arányba hozni oly kitünően megtanult, mint ezt könyvének minden lapján felismerjük. Midőn könyvét előadások czimével felruházza, teszi azt jogosultan, mivel benne úgy látszik, többször tartott előadásai hű tükrét leljük, melyből az olvasó ép annyit tanulhat, mint tanítványa, ki a tárgyat előszóval előadva hallotta, s bátran mondhatni, hogy mondjon le a fénytörési tan elsajátításáról az, a ki Mauthner könyve segítségével boldogulni nem bir. Az átalános rész 218. lapon tartalmaz 12 előadást, melynek menetét fő vonásaiban jellezni akarom. Az első előadásban találjuk a látás elméletét, valamint a vele foglalkozó tan rövid történetét. Magától érthető, hogy a reczegkép keletkezési helyére nézve uj adatokat nem nyújthatott, azokra szorítkozván, melyeket a mai élettan irányadó művelői gyűjtöttek, de mindamellett abban is mutatkozik a jeles tanár, hogy a sok egymást megczáfoló véleménynyel szemközt ő szilárd álláspontot foglal el, a mennyiben határozottan a mellett nyilatkozik, hogy a kép a csapok külső tagjainak belső felületén tehát a külső és belső tagok érintő pontján jön létre. Ezen feltevénynyel még akkor is lehet a szokott rendes látélességet kényszer nélkül értelmezni, ha Yolkmann állításai érvényre jutnának, melyek szerint a legkisebb reczegkép jóval kisebb lenne mint az, melyen Helmholtz elmélete alapszik. E tárgyat igen kimerítően és világosan taglalja különben a 8-ik előadásban, mely a látélességgel foglalkozik. Következik Listing mintaszeme (schematisches Auge) valamint az utána képzett egyszerűsített szem (reducirtes Auge von Donders) számbeli viszonyai, melyeknek felhasználási módját egy concret példával ismerteti. — A történeti adatokat illetőleg legyen itt felemlítve, hogy szerzőnk nyilván szeret régi könyvekben utánajárni az idézett állításoknak és hogy nem egyszer téves voltukat kimutatnia sikerült. Különös áhítattal kutatta a nagy Kepler és Scheiner munkáit, melyekből egy-egy nagyszerű 'elfedezést tartalmazó tételt közöl is. Helmholtz említi, hogy Scheiner a reczegképet mind állat- mind emberszemen kimutatta legyen; szerzőnk szerint az illető könyvben (oculus sive fundamentum opticum. 1619) ennek nyoma sem található, mig Descartes az eljárási módot 1637-ben körülményesen leírja. Hasonlóképen de megfordítva áll a dolog a szerepet illetőleg, melyet a két század előtt élt nagy búvárok a lencsének tulajdonítottak az alkalmazkodásra vonatkozólag. Itt nem Des Cartes az első, hanem Scheiner, ki különben nem a lencse helyváltozására fekteti a fősulyt (a mint ezt Helmholtz állítja) hanem igen görbületének változására: hinc natura motricem facultatem tam tunicae Uveae, quam processibus ciliaribus attribuit, ut suo astrictu . . . humorem Crystallinum aut conglobarent circumcirca comprimendo aut attenuarent attractione: vel in anteriora protruderent seu denique introrsus regererentl A mint ezekből továbbá látszik, Scheiner a sugárnyujtványoknak szerepét tévesen értelmezte, mi annál inkább megbocsátható, miután a legujahh időben még C occi us is újra ugyanazon hibába esett. De legyen e helyt említve, hogy szerzőnk maga a 8-ik előadásban szintén nem látszik helyesen értelmezni Scheiner szavait, midőn ugyanis „oculi humari exempti copia mihi necdum est facta“ mondatból azt olvasta ki, hogy Scheiner munkájának megírásáig még egyszer sem bonczolt volt emberi szemet és csak az állati szem után mintegy sejteni bírta amannak láttani viszonyait. Mauthner a most átalánosan elfogadott alkalmazkodási mechanismust (a második előadás tárgya) tökéletesen kitanulmányozottnak tartja, mivel boncztani és élettani adatok, az elméleti elemezés ép úgy mint állatokon történt kísérletek, végre az élő szemben tett kutatások mind egyaránt ugyanazon eredményre vezetnek. Az ide tartozó gazdag anyagot világos módon tárja ki a tanuló előtt, a nélkül hogy fölöslegessel terhelné, egyszersmind kimutatván a boncztani viszonyokat igen jó rajz által. Hensen és Voelckers két tűveli kísérletét elegánsnak valamint meggyőzőnek mondja. Az alkalmazkodás elméletét Donders szerint úgy adván elő, hogy a szem, midőn közel levő tárgyra néz, saját lencséhez, mely párhuzamos sugarakat a reczegen képpé összehajlitani képes, mintegy pótlencsét tesz hozzá, mely ép elég erős arra, hogy a közel levő tárgytól induló széttérő sugarakat újra párhuzamosokká teszi, és ezen alapeszmét egész könyvében következetesen megtartván, a tárgy minden bonyolódottságtól ment, kell hogy a tanuló előtt tökéletesen érthet» legyen. A harmadik előadásban afénytörési hibákrólvanszó. A szó tulajdonképi értelmében ide tartoznának a chromaticus ésjmonochromatícus eltérések, de minthogy az elsőnek tüneményeit mint kóros állapot jeleit nem ismerjük, a másiknak pedig ama fontos nemével, melyet astigmatismus névvel jelezünk csak a rövidlátás és tullátás tana tökéletes megértése után foglalkozhatni, ezen'átalános észben csupán ez utóbbiak képezik a megfontolás tárgyát. Ezek pedig úgy jönnek létre, hogy — feltéve, hogy valamennyi egy vegyes fényt árasztó világos pontból kiinduló sugarak a törő közegek által egy pontba téríttetnek össze — a reczeg elhelyezése a fénytörő közegek gyupontjáhpz oly viszonyban áll, miszerint a szem nem képes az igényeknek megfelelni. A hibás viszony kétféle módon keletkezhetik: vagy a szemtengely hosszának változása illetőleg hosszabbulása és rövidülése vagy a fépytörő erő nagyobbodása illetőleg kisebbedése által. A negyedik előadás foglalkozik a szem fénytörő eszközeinek mérésével (Ophthalmometrie). Az e fej ezetben előadott tárgy nem bir ugyan közvetlen gyaksrlati fontossággal, de annál nagyobb az közvetített módon, a mennyiben csak az ophthalmometria segítségével jutott a tudomány oly szabatos számtani adatokhoz, melyek képesítik, a fénysugarak menetét egész szabatossággal kiszámítani. E tárgyra nézve legyen itt csak annyi mondva, hogy Mauthner birálatilagkutatja He 1 mho.ltzésDouders adatait és több mint egy pontra vonatkozólag önálló nézeteket állít fel. Az ötödik előadás, mely az alkalmazkodási szélesség e k definitiojával és kifejezéseivel foglalkozik, egyike a legsikerültebbeknek. Nem hogy abban épen valami újat találhatnánk, ez az egész tan Donders műve és érdeme, melyhez mindeddig senki sem birt lényeges uj mozzanatót tenni, és még kevésbé valamit attól levonni. De a valóban elemi mondhatni népszerű mód, melyben az elmélet a tanuló szeme elébe állittatik, oly jeles, hogy mivden tankönyvszerzőnek mintául szolgálhat. M. azzal kezdi a dolgot, hogy a lencsék hatásának kifejezési módját érteti meg a
