Szemészet, 1869 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1869-07-11 / 3. szám
47 48 hoz a kőthártya feszesen fekszik, a teke köthártyának fog kelleni odabúzatni, mi azáltal nyilvánul, hogy nagyon kiálló redő k képződnek a szaruhártyától a héjszélig. Gyakrabban jő létre anyagveszteség a felső héj porczrészén; ezen esetben, minthogy a sebszélek alapjukhoz, ugyanis a porczszélekhez tapadvák, a köthártya nem fog az anyagveszteség kiegyenlitéséhez járulhatni, sőt ellenkezőleg maguk a porczszélek engednek a húzásnak, mi- j bői a porcz elgőrbülése keletkezik. Készint mivel a kőthártya- i seb felső fele sokkal terjedelmesb, részint mert külártalmak- I nak kevésbé van kitéve, a hathatóst» sértések után is fennmarad annak egy része. Az elpusztult köthártyát uj kőthártya nem pótolja, s ha egyszer elvesz a köthártyá része, nem lehet a symblepharonnak elejét venni. Gyógyulás csak úgy képzelhető, ha nyákhártyát lehetne a köthártyasebbe átültetni. Az természetesen nincs kizárva, hogy a köthártyának helybeli átültetését eszközöljük oly helyekről, hol sok kőthártya áll rendelkezésünkre, ezt pedig azért tegyük, hogy kiegyenlítsük, mennyire lehet a részleges Symblepharon hátrányait, az az a helyi hiány hatását oszlassuk a kőthártya terjedelmesb részére. Annyi bizonyos, hogy a symblephoron nem a rög, hanem mindig a köthártyából való kimetszések, czélszerütlen étetések következménye. Ez okozza, hogy keleten oly gyakran fordul elő. Maga a Symblepharon, ha nem szerfelett nagyfokú, nincs absolut ártalmas befolyással a szemre; káros voltát rendszerint a vele egyidejű szőrbefordulatnak kell tulajdonítani, melynek eltávolítása a szaruhártyát tűrhető állapotba juttatja. Dr. Vidor. A könytöinlő kiirtása. Dr. BERLIN-tŐl. Berlin tr. a Heidelbergában tavai tartott szemészi ülésszak alatt a tárgyról bővebben értekezett, s miután kiemelte, hogy van számos oly könyvezetési bántalom, melyeknél nem lehet remélni a rendes könyvezetés helyreállítását, mondja, hody a könytömlő megsemmisítése marad az egyedüli gyógyszer, s a tömlő végképi kiirtását tartja a legcélszerűbb eljárásnak. A kiirtást már Celsus, Galen és Aegina is gyakorolták, hanem az utolsó századok alatt e gyógymód az izzó vas által egészen háttérbe szorittatott. Csak a múlt század első felében karoltatott az fel Platner által, ki is különösen kiemelte, hogy e gyógymódot a sebészek végkép elhanyagolták. Platner után megint feledésbe kellett menni, annál inkább, minthogy ekkor már A n e 1 a könyvezetési ut helyreállításának eszméjét karolta volt fel. Csak Rosas szentel a kiirtásnak nehány történelmi jegyzetet. Az újabb szemészetek közül csupán Arit és Wecker munkáiban van az megemlítve. Legújabb időben Mooren elevenitete fel ismét ezen eszmét; ő legalább a könytömlöt részben kimetszette, ügy látszik azonban, hogy Mooren nincs megelégedve gyógyeredményeivel. Berlin tudort azon hasonlatosság vezette a végképi kiirtás eszközlésére, mely a lobos könytömlő belső fala és a tömlői növedékek bizonyos alakjainál ezeknek belső fala között létezik. 1866 junius havában vitte első Ízben véghez a műtétet 55 éves nő szemén. A könytömlő szokott módon nyittatott meg, csakhogy a metszés mind a külbőrön mind a nyákhártyán keresztül fel és lefelé nagy mértékben lett meghosszabbítva, mire B. a belső nyákhártya-sebszélt csipeszszel fogta meg, s a nyakhártya, meg a külső bőr közé késsel hatolt be, az lévén czélja, hogy a nyákhártyatömlőt egészen kifejtse, ez azonban a nyákhártya törékenysége miatt nem volt lehetséges, s csak 2-3 négyszög vonaluyi darabkákként volt az eltávolítható. A sebet ennél két éles kampó terpeszté szét. A műtét kábítás alatt történt, s fél óráig tartott mig az egész nyákhártya eltávolíttatott. Utóbánás csakis tisztántartásból állott, 4 hét után a seb teljesen be volt hegedve. A beteg még 11/i évig ólt, s ezen idő alatt a műtét jó eredménye állandó maradt. Csak 1867 december vége féle vitte B. másodszor végbea műtétet, mely ez ízben csak V* óráig tartott, és ez esetben az egész könytömlöt egyszerre sikerült kivenni A seb 4 hó alatt utókezelés nélkül hegedt be. A harmadik műtét veleszületett bujasenyvban szenvedő fiatal leány szemein hajtatott végre. A kőnytömlőlob kétoldali volt. A környezeti lágy részek tetemesen meg voltak dagadva^ A tömlök megnyitása után a külbőr és a nyákhártya között a valóságosan rostos közti tömeg bal oldalt 5, jobb oldalt 6 vonaluyi vastag volt; a műtéti tér mélysége és a nem mindjárt csillapítható vérzés miatt B. 2 napra elhalasztotta a tömlők kifejtését. A nyákhártya csak darabonként volt kivehető. A két műtét együttvéve csaknem fél óráig tartott. Utóbánás tisztántartásból állott. Gyógyulás bal oldalt 31, jobb oldalt 40 nap múlva állt be. Ezután nehány hét múlva a beteg bal könytömlője táján a heg körülirt pírja és duzzanata volt észlelhető. Nehány nappal később az igen vékony bőrben alig gombostűfejnyi nyílás képződött, melyből nem geuy, hanem viztiszta folyadék ömlött elő. Carminoldatnak a szembe cseppentése után a folyadék néhány perez alatt megszinesedett. Tehát tiszta könysipoly volt jelen, a mélyebb lágy részek lobos részesülése nélkül. A sipolynyilás koronkiut bezáródott, hogy aztán az említett jelenségek között ismét megnyíljék. B. még két hasonló esetet észlelt, de ezeknél a sipolyok állandóak voltak. Ezen észlelet bizonyitá, hogy B., felbátorítva a leirt nehány eset kedvező sikere által, nem méltányolta eléggé a fennálló könyelválasztásnak gyógyzavaró befolyását. Tekintettel ezeu körülményre és arra, hogy a műtét egy mozzanatban foganatosíttassák, B. közvetlenül a könytömlő kiirtása előtt lekötötte a könycsövecskéket oly módon, mint ezt már Velpeau kisértette volt meg. Ezeu eset minden utóbánás nélkül 17 nap alatt gyógyult, s 7 héttel a beteg elbocsátása után az eredmény nem zavartatott meg. A mi a lekötést illeti, ez akként történt, hogy a könycsövecskék körülbelül lx/2 vónalnyira befelé a könypontoktól körülszúrattak, s a fonalak ép úgy füzettek össze mint a véredények lekötésénél. A kérdéses esetben a lekötésnek az volt közvetlen eredménye, hogy a fonalak 48 óra múlva genyedés által kilódittattak; a könycsövecskék lefolyásában pedig sehol sem volt összevonás jelen, hanem tátongó megszakadás, mely a könyvezetés állandóan nagyfokú leszállítását vonta maga után. Ennek zavaró befolyása igen csekélynek látszik lenni. A lekötésnek imént említett kedvező eredménye B-t két Ízben bírta arra, hogy hátramaradt könysipolynál utólag alkalmazza azt. A lekötés után már nehány nap múlva mindkét esetben annyira javult az állapot, hogy a szembe csőppentett carminoldat nem mutatott a sipolynyilásban vöröses szint. Berlin tudor ezen észleletek alapján a könytömlő kiirtásáról ítéletét következőkben foglalja össze: A könytömlő kiirtása, jólehet nehéz műtét, lehetségessé teszi a nyákhártya végképi eltávolitását, anélkül, hogy az étető gyógymód hiáuyaival és veszélyével járna. A műtéti seb gyorsan és utóbánás nélkül heged. A könyek kizárását e műtétnél nem szabad elhanyagolni. Hogy melyik azon eljárási mód, mely által egy időben végeztethessék legbiztosabban a műtét, B. egyelőre még függőben hagyja. Dr. Vidor. *) A „ szemészet“ 2-ik számában foglalt közlésünkben néhány értelemzavaró nyomtatási hiba fordul elő. Kérjük ezeket kijavítani. A 2-dik hasábon alólról a 6-ik sorban 20" helyett 20' ; a 3-ik hasábon, 13-ik sorban 8" helyett 5" ; a 4-dik hasábon, lO-ik sorban 20' helyett 20", 39-ik sorban „F. és F“) még kifejtendő“ elhagyandó, 34-ik sorban „belső“ helyett „beeső“, 59-ik sorban */5, után */2 */,, kitörlendő ; az 5-ik hasábon a 26-ik sorban —j— álljon, a 44. és 40-ik sorban a törtszám csoport — 5 /3 1U 2/a-el helyettesítendő. PEST, 1869. KHÓR és WEIN KÖNYVNYOMDÁJA. (Dorottya-utcza 14.szam).
