Szemészet, 1869 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1869-07-11 / 3. szám
1 addig, míg a lámpa közeledésével egyenlően növekvő gyútavolú p. tlencséket alkalmazunk. Ugyanaz történik a rendes szemben A távol álló tárgy sugarai fordított képpé egyesülnek a reczegen. Ha a tárgy közeledik, hátul a kép távozik; a reczeg pedig helyét megtartva a sugarakat egyesülésük előtt fogja fel; szóródási körök támadnak. Hogy azonban daczára a tárgy közeledtének mégis ennek tiszta képét foghassa fel a reczeg, hasonlag előbbi példánkhoz, kettő történhetnék. Vagy a reczeguek kell távozni ugyanoly tokban, mint a képnek, vagy a szem törő közegeihez kell még egy megfelelő törési erőnek hozzá adatni, mely az előbbi példánkban hozzá adott domborlencsével egyenértékű. Ez utóbbi feladata itt is ugyanaz, mint amott, t. i. a jobban széttáró beeső sugaraknak ismét oly kevésbé széttérő irányt adni, mint a milyennel bírtak, midőn az előbbi közegek képesek voltak őket a reczeg helyben maradása daczára ennek síkján egyesíteni. A szem bír azon élettani képességgel, hogy tetszés szerint felváltva távol és közel álló tárgyak tiszta képeit juttatja a reczegre. Ezen képességet alkalmazkodási képességnek, az élettani működést pedig alkalmazkodásnak nevezzük. Létezéséről kisem kétkedik. Álár az iskolás gyermek tapasztalat körén belöl esik, hogy felváltva képes hol a táblára Írottat, hol előtte fekvő könyve nyomtatványát tisztán látni. De csak is felváltva, egyszerre mind a kettőt nem. Ha a szem távol tárgyhoz van alkalmazkodva, közellevöt nem láthat tisztán és fordítva. A szem tetszőleges beállítása csak egymásután történhet. Ha elibénk tartott rajzon hegyet rögzítünk, minden közelebb és távolabb álló tárgy többé kevésbé elmosódva látszik. Ezen jelenség öntudatával nem mindenki bír, mert megszoktuk hamarább jártatni végig alkalmazkodásunkat a körünkben levő tárgyakon, semhogy az egymásután nyert tiszta benyomások elenyészhetnének emlékezetünkben; ezen benyomásokat környezetünk egyidejű tiszta képévé állítjuk össze képzeletünkben, és a benyomások egymásutánja elkerüli figyelmünket. És mégis áll azon élettani következmény, hogy egyszerre csak egy távolban álló tárgy látható tisztán. A ki ezen kétkedik, következőképen szerezhet magának arról meggyőződést. Takarja el kezével egyik szemét, mig másik szeme elé tartson néhány hüvelyknyi távolban homorú üveget (p. o. 10"-re — 10-t) és pedig úgy, hogy ez a szoba hátterébe állított könyv nyitott czímlapja előtt lássék állani. Távolban a czímlap, közelben előtte, a homorú üveg megeU, és pedig ennek nemleges gyutávolában, a czímlap kicsiny fönálló képe látható. Az utóbbi tehát amaz előtt látszik lebegni, és mivel kicsiny, mellette el — s amannak hgnagyobb részét látni lehet. Haa kicsiny képre irányítjuk alkalmazkodásunkat (tehát 20"-ra szemünktől), akkor a czímlap tetszik elmosódottuak, ha pedig a czímlapra nézünk, annak kis képe lesz kivehetlen. Az alkalmazkodás a fennebb említett két módon jöhet létre. Az tehát a kérdés, hogy az élő szemben csakugyan a reczeg vonul e hátrább, vagy a szem képes élettani viszonyok között tetszés szerint új fénytörő erőt csatolni a már meglevő közegekhez. Nincs még 20 éve, hogy az első alkalmazkodási mód volt a tudományban általánosan elfogadva. Azt hitték, hogy a 4 egyenes szemizom húzó ük össze és nyomja a teke oldalát, miáltal ez hátfelé meghosszabbodik, így pedig a reczeg távola változik és alkalmazkodik a tárgy közelebb vonultával megnyúló hátsó viszonyos gyutáv ölhöz Ezen felvét kielégítőnek látszott, mert ha a szem nyugodt állapotában mellről hátfelé 11‘" hosszú, csak 3"'-al kellett megnyúlnia, hogy egy egész 3"-re a szaruhoz közeledett tárgy képe még a csak 3"'-al távolabb mozdult reczeg sikián nyugodjék. De az alkalmazkodási tény ezen magyarázata csak feltevény volt és buknia kellett, midőn közvetlen észlelés által más tünemények lettek ismeretesek, melyek határozottan kimutatták, hogy nem a reczeg változtatja helyét, henem hogy a szem szaporítja élettanilag fénytörő erejét, a mellső rövidülő viszonyos gyutávolhoz mérten azon eljárásunkhoz hasonlóan, midőn a lámpa közeledtével mind erősebb domborlencsét tettünk az első lencse elébe. A szem lencséje is új meg új, erősebb és erősebb lencsét képes önmagához hozzáadni, az által, hogy alkalmazkodásnál vastagodik és mellső és hátsó felülete jobban kidomborodik. Nem a reczeg mozdul ki helyéből, hanem a szem lencséje erősbödik törő erpjéLeu, ép oly fokban, mint a milyen szükséges, hogy a mellső viszonyos gyutávol rövidülése daczára,- 37 — hátsó ugyanazon hosszúságban megtartassák, és ekként a közeledő tárgy tiszta képe a hely tálló reczegre essék. Cramer, gröningeni (Hollandiában) volt tanár, és Helmholtz most heidelbergi tanár voltak, kik az alkalmazkodás ezen módját bebizonyították és minden kételyen felül állóvá tették. Ez így történt. Már Purkinje Prágában felfedezte 1823-ban, hogy a lencse mellső és hátsó felülete a beeső sugaraknak csak nagy részét eresztik át és téritik el utjokból, hogy azonban egy kis része a sugaraknak visszavettetik, a mint ez minden fénytörő síkon történik ; a vízre eső napsugaraknak nagy része behat ezen fénytörő közegbe, kis része azonban visszavettetik; ez a víz felületének csillogása ; a kültárgyaknak az ablaküvegen átható sugarai képesítenek minket a szobából az utczán levő tárgyakat felismerni, kis része a sugaraknak azonban a külső és belső üvegfelületről vissza vettetik, ezek nem jutnak a szembe és ezek adják az utczán járónak az ablakcsillogás tüneményét; innen van, hogy nyitott ablakon át jobban világítottaknak tehát tisztábban látszóknak ítéljük a tárgyakat, mert minden beeső sugár hiány nélkül jő szemünkbe. Domborleucse felületein ugyauily részletes sugárvisszavetés (Reflexion) jő létre, tehát az emberi szemlencsén is. Ha domborlencsét a szoba hátterében tartunk ujjaink között, úgy hogy az ablak a mellső és hátsó felületen tükröződjék, az ablak két képét fogjuk látni: a mellső felület a sugarak egy részét úgy veti vissza, mint valami domború tükör, ez pedig fennálló (imaginär, virtuell) képet ad a tükör síkja mögött, a hátsó felület ellenben a mellről beeső sugarakra és a mellfelöl álló nézőre nézve úgy tükröz mint egy vájt tükör, mely fordított létező (reell) kicsinyített képet hoz létre a tükröző sík előtt; a lencsén látható két ablakkép közül a hátsó fennálló a mellső, a mellső fordított a hátsó lencseíelületuek felel meg. Ha feluőtt ember szemlencséjén akarjuk látni a tükörképeket, atropinoldattal ki kell tágítanunk a látát és elsötétített szobában l'-ra a szemtől égő lámpát úgy kell tartanunk, hogy a láng a vizsgálandó szemmel egy magasságban álljon, saját szemünket szinte ily magasságban tartsuk, s a láng egy részről szemünk, más résztőla vizsgált szem látvonalával körülbelül 35u-nyi szögletet képezzen. Ekként három lángképet fogunk látni egymás mt llett, a lámpa felé esve, a szaru felületén fennálló képet,ez előtt középeit a fennálló, de kevéssé éles és világos mellső lencseképet és legközelebb hozzánk a nagyon kicsi, de élesen határolt fordított hátsó lencseképet Ha ezen képeket kivettük és most a lámpát föl és lefelé mozgatjuk, a képek szinte mozogni fognak, a szaru- és mellső lencsekép a lámpa mozgása irányában, a hátsó lencsekép pedig ellenkezőleg. Purkinje ezen felfedezéséből bizonyosságot szerezhetünk kétes esetekben, hogy a szemben megvan e a lencse, vagy nincs, mit régibb idejű sérüléseknél bizonyítani fontos lehet. Ha a képek megvannak, a lencse jelenléte bizonyos, míg hiányuk a lencse hiányát kételyen kívül állítja. Szabatos méréssel egybekötve ezen módszerrel a lencse állását és helyzetváltozását is meglehet határozni, mit C3ak mellesleg említek meg Ezen lencseképekből határozták meg Cramer és llelinh ltz a lencse alkalmazkodási szerepét. A lámpa és saját szemök rögzítésénél tapasztalták, hogy változás tör énik a lencseképeken, ha a vizsgált szem felváltva távolba és közeibe néz; hogy közelnézésnél a szarukép változatlan marad; hogy a középső, azaz mellső lencsekép kisebbedik és a szarukép felé közeledik, és hogy a hátsó lencsekép helyét megtartja, de kisebbedik. Nagyítás alatt mérték meg távolnezésnél a képeket és helyöket, azután kőzelnezésnél a legnagyobb alkalmazkodás alatt a kissebedett lencseképeket és a középsőnek helyhagyását. A talált képnagyságból kiszámították hogy mily sugárral (radius) kell képezettnek lenni a mellső és hátsó lencsefelületnek, tehát hogy mily görbülettel kell bírniok, és pedig milyennel midőn a szem távolba néz és nyugszik, és milyennel midőn közeibe néz s legnagyobb fokban alkalmazkodik. A számítás azt mutatta, hogy a mellső lencsefelület nyugváskor 10 milliometre, legnagyobb alkalmazkodáskor 6 millimetre sugárral bír, hogy tehát közelnézésnél tetemesen erősebb gőrbületii, hogy a hátsó lencsefelületnek nyugváskor 6 Mm, legnagyobb alkalmazkodáskor 5. 5 Mm. sugárral képezettnek kell lennie, hogy tehát közelnézésnél szinte domborodik valamit. A mellső lencsekép helyhagyása alkalmazkodásnál pedig arra utalt, hogy a mellső lencsefelület helyét is változtatja, hogy előre nyomúl, és pedig legnagyobb alkal— 33 — T
