Szemészet, 1869 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1869-07-11 / 3. szám
39 40 mazkodásnál 0’4 Mm-rel közeledett a szaru felé. A számítás a képeknek talált egymáshozi viszonyából és ezen viszony változásából azt mutatta, hogy a hátsó lencsefelület távola a szarutól nyugváskor és alkalmazkodáskor 7.2 Mm; hogy a mellső lencsefelület távola nyugváskor a hátsótól 3 6, a szarutól szinte 3 6 Mm, alkalmazkodáskor azonban a hátsótól 4 Mm, a szarutól csak 3.2 Mm: A lencse vastagsága tehát legnagyobb alkalmazkodáskor 3'6-ról 4 Mm.-re emelkedett, és a mennyivel a lencse vastagodott, ugyan annyival nyomult, a mellső felület előre. Ismételjük röviden: alkalmazkodásnál a szaru mitsem változik ; a lencse vastagodik, a mennyiben mellső felülete jelentékenyen, hátsó felülete valameuyire domborúbbá lesz; a mellső előre nyomul, a hátsó helyben marad. Ha most azt kérdjük, hogy az így kiszámított, szilárd alapon nyugvó változások az alkalmazkodásnál mily befolyással bírnak a fénytörésre, Holmholtz számításaiból azon feleletet nyerjük, hogy ezen változások oly mértékben fokozzák a lencse, illetőleg a szem törő erejét, hogy segélyükkel a szem, mely elébb nyugvó állapotban csak a távolról jövő, azaz párhuzamos sugarakat egyesíthette a reczegen, most már képes a nagyon közelről jövő sugarakat is még mindég a reczegen összpontosítani. Daczára a tárgy néhány hüvelyknyire való közeledéséuek és így a mellső viszonyos gyutávol tetemes rövidülésének, a hátsó viszonyos gyutávol nem hosszabodik, hanem eredeti rövidségében tartatik főn. A lencse eredeti, boncz'tanilag fenálló törő erejéhez oly élettani törési erő járult, mely daczára a tárgysugarak széttérésének, ezen nagyobb széttérést ellensúlyozza, ép úgy, mint már íönnebb felhozott kísérletünkben ezt az eredetihez hozzáadott lencse tette. A szemlencse változásai tökéletesen kimagyarázzák az egész alkalmazkodási képességet. A lenese domborodása és vastagodása az egyedüli alkalmazkodási mód, melyen kívül mást keresni nincs szükség, de mást találni nem is lehet, Ha így az alkalmazkodási képesség magyarázatát a lencse változásaiban feltaláltuk, még egy lépéssel tovább kell mennünk. Természetes ugyanis ezt követőleg a kérdés, hogy mi hozza létre ezen változásokat, mi okozza a lencse tetszés szerinti domborodását vagy ellapulását. Miután az alkalmazkodás szabad akaratunktól függ, e jelenség okát csakis izom működésben keresketjük. A szemtekében más izomzat mely tekintetbe jöhetne nincs mint a láta zárizma és a sugárizom. A láta tágító izma és az érhártya némely izomrostjai nem jöhetnek kérdésbe. A zárizom rendszerint érinti ugyan a mellső lencsefelületet, de ettől kóros viszonyok között elég gyakran eláll, és miután ilyenkor mégis megmarad az alkalmazkodási képesség, ez bizonyság arra, hogy az alkalmazkodás nem a zárizom működésének következménye. így Graefe esetet észlelt, melyben szivárványhiány (Aniridesis) daczára az alkalmazkodás rendes volt. Csak a sugárizombau kereshetjük e szerint az alkalmazkodás tényezőjét. Mikép eszközli a sugárizom ezen tisztét, arra nézve közvetlen észleletek nem léteznek. Egy ideig Müller Henrikkel azt hitték, hogy a sugárizom közvetlenül érinti a lencseszélt és összehúzódásakor oldalt nyomást gyakorolva a lencsére ezt kidomborodásra készteti. Ennek ellenében Arit hangsúlyozta azon régi boncztani tényt, hogy a lencse egyenlítője és a sugártest közt még az övecs foglal helyet, hogy tehát előbbiek között közvetlen érintkezés nem létezik. Teljesen megdőlt azonban Müller feltevénye, midőn Becker Otto festeny nélküli szemeken (Albino) kimutatta, hogy szemtükörrel a látán keresztül a sugártest és sötétnek látszó lencseszél között még közt lehet észlelni. A talányt, hogy mikép hathat a sugárizom összehúzódása a lencse domborodására bár ezt nem érinti, Helmholtz következőleg fejtette meg: a sugárizom körközös izom, ha nyugszik nagyobb kört képez, ha összehuzódik a kör kisebbodik; a lencse távolnézésnél lapos, mert a nyugvó sugárizom nagyobb körben fekvése a vele összeköttetésben álló övecset a körnek minden pontján magához huzza és így egészben feszíti, az ővecscsel megint a lencsetok széle függ össze, az övecs feszüléskor tehát a tok szélét húzza magához, ez pedig csak úgy kővetheti az övecset, ha a mellső és hátsó tok ellapul (ép úgy mint midőn burkot két ellenkező ponton húzunk, a két ponton a hurok enged, de a közepetti részek feszülnek és közelednek egymáshoz), de ha a tok ellapul és két lemeze egymáshoz közeledik, ez a lencse testére m ell és hátfelől nyomást gyakorol, minek következtében annak szinte lapo-z OS sabbá kell lennie; közelnezésnél ellenben a sugárizom kisebb kört képez, az övecs és ezzel a lencsetok is meglazul, a le.iesére magira nyomás nem történik, s igy azon alakot öltheti, mely alkatának, saját ruganyosságának megfelel. A lencse magára hagyatva azonban oly alakkal bír, miut a milyent a szem legnagyobb alkalmazkodásakor találuuk, t. i. mellső görbületének sugara 6 Mm, a hátsóé ő'o Mm., haránt átmérője 4 Mm ; A sugárizom tehát legnagyobb működésekor felszabadítja a lencsét azon nyomás alól, mely a sugárizom nyugvásakor reá gyakoroltatott és saját szerepkörét visszaadja, mely abban áll, hogy neki megfelelő domborult alakját veszi fel, miáltal a látható legközelebb pontból jövő sugarak a reczegen egyesülni képesíttetnek. Ismételjük röviden: Ha távolba nézünk, az alkalmazkodás és a sugárizom nyugszik, a lencse nyomás alatt áll, kevésbé tör, s a távolról jövő sugarak egyesülnek a reczegen; ha közeibe nézünk, az alkalmazkodás és a sugárizom működik, a lencse fokozatosan felszabadul a nyomás alól, természeti domborulatához közeledik, erősebben tör, és a közel álló tárgy sugarai töretnek össze a reczegre. Ezen magyarázata az alkalmazkodási képesség létrejöttének nem puszta elmélet (Theorie), mely ellen tények nem szólallak, de tények nem is támogatják, hanem oly feltevény (Hypothese) mely észleteken alapszik, bár ezek nem oly kimerítők, hogy a feltevény törvénynyé (Gesetz) válhatnék. A legfontosabb tény, melynek alapján Helmholtz a feltevényt felállította az, hogy a halott szemből kivett, önmagára hagyott lencse nagy domborulattal és 4 Mm. haránt átmérővel bír, tehát olyannal mint legnagyobb alkalmazkodáskor. Kórodai észleletek is erősítik a feltevényt, így Graefe egy esetében az övecs köröskörül el volt szakadva, a leucsére tehát húzás a sugárizom részéről nem történhetett, és íme a lencse önként legnagyobb domborulatát vette fel, a szem állandóan közel tárgyakhoz volt alkalmazva, nagy fokú rövidlátás találtatott az elébb rendes szemben s az alkalmazkodási képesség teljesen hiányzott. A távolnézés a szemnek nyugodt (bár a lencsének szenvedőlegesen nyomott) állapota, a közelnézés az alkalmazkodott állapot (bár a lencse most nyugszik.) Ezt számtalan tény bizonyítja. Ha távolról közeibe nézünk, erre észrevehetőig idő kell, és érezzük, hogy szemünkben valami történik, hasonlag mint midőn karunkat hajlítjuk és az izomműködést érezzük, ha pedig közelről távolba nézünk, ez rögtön történik és érzetünk pihenés; ha megnőtt ember sokáig apró nyomtatványt olvas, időnként felpillant könyvéről, hogy sugárizmát pihentesse, mint a munkás, ki foglalkozása közben izmainak időnként nyugalmat enged. Ha nadragulyáit teszünk valamely szembe, a sugárizom hüdött állapotba jut és a szem csak távolpontjában lát, ha pedig kalabar kivonatot alkalmazunk, a sugárizom görcse következtében a szem csak közelpontjában lát tisz - tán és fájdalmat érez. Ha a szemmozgató ideg hüdött, a szem mindég csak távolpontjában lát. Haladó életkorral az alkalmazkodási képesség kisebbedik, ezzel lépést tartva távolodik el a szemtől a közelpont és végre 70 éves korban az egész alkalmazkodás elveszvén, a közelpont egész a távolpontig mozdult ki, a szem csak egy pontban, a távolpontban lát tisztán, alkalmazkodni többé nem képes, a távolpontnál nincs közelebb pont, melyben tisztán láthat, nincs már közelpont. A legtávolabb pontot, melyet valamely szem úgy látni képes, hogy a tőle jövő sugarak épen a reczegen egyesüljenek, távolpontnak nevezzük. A szemtől való távola hüvelykekben mérve adja a távolponti távközt. A legközelebbi tisztán látható pontot közelpontnak mondjuk, ennek e szemtőli távola adja a közelponti távközt hüvelykekben. A távolpont helyzete attól függ, hogy milyen a szem fénytörése nyugváskor, a közelpont helyzete a szem legnagyobb fokú alkalmazkodása által van adva, és attól függ, hogy milyen a szem fénytörése, ha a lencse legnagyobb domborulatát érte el asugárizom legnagyobb összehúzódása által. A távolpont = r (punctum remotisimum) különböző távolban lehet különböző szemekben, ezen távol hüvelykszáma azonban csak gyakorlati meghatározás, nem fénytörési érték; hogy a távolpont fénytörési értékét nyerjük egyenes értékéből törtet kell csinálnunk, így ha szem legtávolabb pontja 4", 5“, 8“, 20“, 50", oo“, r‘\ törési értéke V4, Vs> 7*p> Vsot V°°i Vr lesz. Ugyanez áll a köelpont = p (punctum proximum)-ra nézve is; ha a közelpont 2‘\
