Szemészet, 1867 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1867-05-05 / 2. szám
28 melyek szükség esetén s gyógyszertár távollétében a beteg hasznára fordíthatók. Más gyakorlati hasznot még az indítványozó sem tulajdonít ezen eszméjének. A papirt a szemben hagyjuk addig, míg hatása beáll, mire azt eltávolítjuk. Hogy ezen eltávolítást, mit csak ügyes kéz eszközölhet, avatlanokra ne kelljen bizni, Párisban papír helyett enyvet (gelatine) itattak be az oldattal, mely a szemben szétfolyván, a kivételt szükségtelenné teszi. Kisebb közlemények a gyakorlatból. XVIII. Gyógyszerek által véletlenül okozott bőrlob. Közelebb két — mondhatni — sajátságos esetet volt alkalmam látni, melyek komicus voltuk miatt említésre méltók. Egy 66 éves izraelita, ki a szigorúan orthodox hitsorsosai módja szerint nem szokott késsel borotválkozni, hanem e czélból mirenykénecset (auripigment) használ depilatorium gyanánt, 2 órával későbben kis égetést érez a jobb szem alsó szemhéja és az arcz táján, miért házi orvosától borogatásra való szemvizet kap. A baj nem engedvén, hozzám jött délután, hol jobb arczán és az alsó szemhéjon fölpirt találtam, mely a szemhéjon sötét-szürke piszkos csíkkal volt beszögve. Ezen csak délután kifejlődött sötét szin az, mi a beteget némileg aggasztja. Vizes ruhával részben el lehetett távolitani a feketés réteget. E jelenség abban lelte magyarázát, hogy az ember ólmos vízzel borogatta volt szemét; ennek folytán kénólom keletkezett s a bőr felületén lerakódott. Hideg borogatással az egész baj más nap meggyógyult. Egy soroksári nőnek, ki már fél év óta szaruhártyalob miatt gyógykezelésem alatt áll, budai keserű vizet rendeltem. 5 nap múlva, mikor engem újra meglátogat, nehezen ismerek rá, annyira meg van lepve izzag által az egész arczán s még a koponyán is. Ő félre értvén a rendelést, szemét borogatta pár óráig a keserű vízzel, de miután az égetett, felhagyott vele. Másnap az egész arcz lobos állapotban volt. Hideg borogatás ezen esetben is gyors gyógyulást hozott. A szaruhártyalob nem csak hogy súlyosabb nem lett, sőt a bőrtizgató gyógymód után szemlátomást javult. IRODALOM. Midőn a „Szemészet“ utolsó számában a fénytörési és alkalmazkodási bajokat tárgyaló négy munkát ismertettem, nem sejtettem, hogy pár nap múlva egy ötödik ugyan ezen tárgyról szóló mű lesz kezemben. Úgy látszik, mintha Zehen der, a Klinische Monatsblätter jeles szerkesztője, meglepni akarta volna előfizetőit, midőn a múlt évi folyamat utolsó négy hónap füzeteit egész mostanáig visszatartotta. Ezek végre megjelentek, s épen Zehendernek a fénytörési és alkalmazkodási rendellenességeket tárgyaló munkáját tartalmazzák. A szerzőnek ezen téreni nem csak jártassága, de kitűnő szakavattottságáról is 1856-ban megjelent dioptricája tesz tanúságot, de ezen munkának tisztáii a magasabb mathesisre fektetett tartalma némileg kétessé tehette, váljon képes lesz-e ő számtani apparatus nélkül is gyakorló^ orvosok Ínye szerint előadni és gyümölcsözővé tenni a tárgyat. Épen megjelent dolgozata fényesen oszlatja el ezen kételyt, mert az valósággal gyakorlatilag hasznavehető keretben forog s az olvasónál több előismeretet nem tételez fel, mint a mennyi minden művelt orvos birtokában lenni szokott. Mintegy 200 lapra terjedvén, az előleges megjegyzések czimű átalános részben a következő fejezeteket találjuk : 1) a szem fénytörő közegei; 2) egy láttani szervezet opticai főpontjainak jelentése ; 8) az ember szeme főpontjainak fekvése; 4) a főpontok fekvésének szemüvegek általi változtatása; 5) szemüvegekről átalában; 6) a láterő élessége; 7) történeti adatok; 8) felosztás és megnevezési mód ; 9) az alkalmazkodás szélessége. Mind ezen tárgyak természetüknél fogva elméletiek, és a láttán alaptörvényeivel szorosan összefüggnek; a szerzőnek mindamellett sikerült a számtan minden segítsége nélkül oly világossá tenni a dolgot, hogy épen úgy mint Nagel minap említett munkája tökéletesen beavatja az olvasót az érdekes tannak a gyakorlatra vonatkozó részleteibe. Tisztán gyakorlati törekvése még ott is világos, hol némely dolgokról sokkal bővebben értekezik, mint akármelyiké a megismertetett ez iránybeli könyveknek. így pl. bőven szól a különféle módokról, melyek segítségével kezébe jutott valamely szemüveg fénytörési erejéről tudomást szerezhet magának az orvos. Domború üvegnél ez nagyon egyszerű, miután csupán egy távol fekvő világos tárgynak, pl. az ablakfakereszt vagy gyertyalángnak az üveg által létre jött éles képét sötét ellenzőn kell felfognia s a lencsétől való távolságát megmérnie, hogy az üveg góczával megismerkedjék. De homorú üvegnél ez sokkal nehezebb, s itt Zehender négy különféle módra tanítja az olvasót, melyek által többé kevésbé biztosan érheti el czéljnt. Hosszú lenne, mindezeket itt felhozni, s csak is azért említettem fel, hogy megmutassam. mily gyakorlati czélt tűzött maga elé a tudós szerző munkája irányánál. Hasonló köszönetét érdemel Zehender terjedelmessége ott, hol azon rósz következményekről értekezik, melyek a két üveg közti távolsági viszony hibájából származnak. A szemüvegek t. i. tulajdonképen csak központjukban bírják a sphaericus lencse rendes sugártörését, a központon kívül pedig a hasábüveg hatását gyakorolják. A domború üveg középpontilag vastagabb lévén, nála a hasábüveg alapja a központ felé fekszik, ellenkezőleg áll a dolog homorú üvegnél. Elképzelhetni tehát, mily fontos különbségeket hoz létre az üvegeknek hibás elhelyezése akkor, midőn az ember az üveg oldalrészén keresztül kénytelen nézni a tárgyakra ; ilyenkor hasábüveg hatása alatt van szeme, majd ki- majd befelé fekvő hasábalappal, miből mindenféle káros következmények, különösen az egyenes izmok elégtelensége szokott eredni. E tárgyat sem találtuk más könyvekben oly terjedelmesen és világosan előadva, mint Zehendernél. Magokat a fénytörési és alkalmazkodási hibákat körülbelül ugyanazon rendben és kiterjedésben’ taglalja szerző, mint azt a többi irók tették , mindenhol oly érthetően és szabatosan, a mint azt a tárgy és a gyakorló orvos igényei kívánatossá teszik. Nem kételkedem, hogy a munkálat önálló kiadásban meg fog jelenni, a mikorra azt az orvosok figyelmébe ajánlom. Egy másik munka, mely az utolsó hetekben megjelent, minden tekintetben megérdemli, hogy azt az olvasóval megismertessük, czime: Bericht über die Augenklinik der Wiener Universität. 1863 — 1865. Unter Mitwirkung des Prof. Br Férd. Arit, herausgegeben von Dr. Max Tetzer, Br. Lucian Bydel und Br. Otto Becker. Mit in den Text gedruckten Holzschnitten und sechs lithographirten Tafeln. Wien 1861. Wilhelm Braumüller. Arit jeles tehetségű három segédorvosa, kik ezen jelentés összeállításánál közre működtek, azzal az 1866-ra hirdetett szemészeti Congressus tagjait megajándékozni szándékoztak, mely összejövetel azonban a múlt évi háború miatt nem tartatván meg, más jobb időre elnapoltatok. Azóta Dr. Tetzer, kinek tehetségei szép jövőt ígértek, tüdőlob következtében hirtelen kimúlt. A szürke hályogot tárgyaló értekezése egy későbbi jelentésben fog megjelenni. Az igen szépen kiállított könyv 195 lapra terjed; első része mind a járó, mind a kórodai betegeket illető statistikai adatokat hoz, második része 38 igen érdekes kóresetet közöl, végre harmadik része tudományos értekezéseket tartalmaz. Az első résznek összeállítását a jegyzőkönyvekből és szerkesztését Becker vitte véghez, ugyan azou jeles szakférfiú, ki tavaly D o n d e r s munkáját németre fordította. Őszintén bevallja a statistical adatok hiányosságát, mely onnan ered, hogy a kóroda nagy látogatottsága miatt, igen kevés idő maradt az egyes betegeknél pár főpontnál többet följegyezni. így pl. nincsen följegyezve a betegség lefolyása és a gyógyeljárás eredménye, de még a meglevő valamennyi jegyzetnek sem vették hasznát, a mennyiben a kor és foglalkozás nem talált helyet a statistical összeállításban, ez csupán az évszakot, melyben az esetek előfordultak, a beteg nemét és a kórismét foglalván magában. Ily körülmények közt nem mondhatni, hogy a munka ezen első része tulaj donképeni tudományos értékkel bírna, vagy hogy abból az olvasó valamit tanulhatna; mert még az egyes kóralakok számai, melyek különben ily nagy összegre rugó összeállitásnál érdekesek volnának, sem tarthatnak statistical értékre igényt, miután az egyes betegeknél csupán azon kóralak jegyeztetett fel vagy számíttatott be, mely miatt azok segélyt kerestek. így pl. a kancsal, ki árpaszem miatt jelentkezett