Szekszárdi Vasárnap, 2012 (22. évfolyam, 1-47. szám)
2012-04-22 / 16. szám
2012. április 22. hagyoiviänyapoläs Szekszárdon született „Keverem a kását most is” Beszélgetés a Kossuth-díjas Sebő Ferenccel Egy régi felvételen a szekszárdi Heimann-pincében, a Kossuth Rádió Irodalmi újság című műsorának élő adása alkalmával (Folytatás az 1. oldalról)- A bogyiszlói szokás, hogy így ápolják a hagyományokat, jellemző az országban?- Egyáltalán nem jellemző, Bogyisz- ló egy mintahely! A sok nehézség ellenére is majdnem minden évben ösz- szehívják az ismerősöket, többek között engem is, és kimennek a temetőbe a zenészek sírjaihoz, beszédeket mondanak, muzsikálnak. Egyfajta falunapot rendeznek, ahol megemlékeznek a zenészeikről, azokról, akiknek a hagyományaikat köszönhetik. Ezt a példát az egész országban követhetnék! Épp az a baj Magyarországon- mióta ilyen provinciális ország lettünk -, mintha szégyellnénk a múltat, próbálunk leszakadni róla. Ez a kisebbrendűségi érzés nagy tehertétel rajtunk.- A világzene nagyon divatos lett nálunk is, de mindenki latin-amerikait és indiait hallgat, ki tudja, mennyire autentikus formában... —Sehol sincs leírva, hogy autentikusát kell hallgatni!- De magyar gyökerűt mintha nem hallgatnának!- De, de, halhatnak, ezzel nincs probléma. Nincs az az érzésem, hogy eltűnt a közönség, és nincs, aki meghallgassa. És nagyon sokan foglalkoznak a fiatatok között is ezzel a dologgal - sokkal többen, mint amennyit a közvélemény gondol, százezres nagyságrendben.- Visszatérve oda, hogy mennyire kell autentikusnak maradni, vannak olyan országok, például Görögország, ahol bármilyen popvagy rapzene is népzenei hagyományokra épül Nálunk miért nincs ez így?-Ez egy érdekes dolog, amiről keveset beszélünk. Különböző szinteken találta ez a divat az országokat, nagy különbségeket találunk a nemzetek tudatállapotában: itt, a Kárpát-medencében például, az ember csodálkozik, hogy' a románok miért nem csinálnak táncházat. Nálunk, Magyarországon már a veszélyhelyzet hívta ezt elő: „el fog veszni, már a nagyapa is alig emlékszik rá, jaj, mi lesz itt”. A szlovákok a mi példánkat folytatták, hiszen náluk még mindenkinek az apja ismerte a táncokat. A románoknál viszont még mindenki tudja, ott nem is értik a problémát. „Ha lesz lakodalom, majd táncolunk!” Ezt nem lehet összehasonlítani! Szegényeknek nagy veszteség lesz ez, mert mire felocsúdnak, odalesz minden! Nekünk az volt a szerencsénk, hogy' a kellő időben ért össze a dolog: a veszélyérzet már megvolt, a kutatás még működött, feltárta az anyagot, igény is volt rá, hogy jöjjünk össze, csináljunk valamit. A szálak összeszövődtek, és robbant egy nagyot mire észbe kaptunk, már csináltuk is.- A zene, a tánc szórakoztató műfaj, nem csak tudomány!- így van! Mi arra hajtottunk rá, hogy elég az átdolgozásokból, ugyanazoknak az elemeknek a variálásából. Ehelyett elindultunk, követtük a néprajzosok meglévő gyűjtéseit, tá- gítgattuk, elmentünk egy újabb terepre. Aztán mindenki meglepődött: még a Repülj páva szervezői is csodálkoztak, hogy a népet ez tényleg érdekli.- Nem volt ellenállás, amikor elkezdődött a fonalak újrafölvétele?- Nehéz ezt elmesélni - olyan sok minden történt párhuzamosan, és elmondani csak lineárisan lehet, az ember ezt-azt kiragad! Számunkra esetleges véletlenek sorozata volt ez. Mi egyszerűen csak megszerettük Halmos Bélával, újnak tűnt, és tetszett ez a zene. Rácsodálkoztunk, hogy „jé, mi ez? Ez népzene?” Addigra már híresek voltunk az egész országban, Berek Katival jártunk, verseket énekeltünk, József Attilát, Weöres Sándort, semmi szükségünk nem volt erre. Az egész egy hobbiból kezdődött. Próbálgattuk, aztán híre ment, hogy mivel foglalkozunk, és ránk találtak azok, akiknek ez hiányzott, például az idős népművészek, akik még tudtak táncolni. Szegény Karsai Zsiga bácsi is fütyült magának a táncához, mert nem volt zenéje. Ez a „popzene” hiányzott. A tánc alá muzsikálásnak megvannak a törvényszerűségei, ez egy külön mesterség. Egyáltalán nem arról szólt a történet, hogy mi hogy vettünk rá másokat, hanem a körénk szerveződött emberréteg vett rá minket, hogy ezt csináljuk! Belesodródtunk, pedig a karrierünknek is ártott! Gyűjtésekkel, tanulással töltöttük az időt, olyasvalamivel, ami még messze nem volt színpadképes. A szenvedély vitt minket ebbe, mert annyira megtetszett. Elkezdtem brácsázni tanulni: de el kell ismerni, eleinte nem szólt valami tökéletesen! Sok időbe telt, amíg megtanultuk a technikát, és végre úgy szólalt meg, ahogy szerettük volna.- Hozzáillőén, közösségben építkezett ez a műfaj...- Mi nem csináltuk ezt, csak összejött a dolog. Martin György' már az elején figyelmeztetett, hogy ha nem tanuljuk meg rendesen, nem fogjuk élvezni. Mi először beértük volna azzal, hogy öt percet eljátszunk egy műsorban, de rá kellett jönnünk, hogy7 aki nem tud egy nyelvet akcentus nélkül beszélni, az öt percet sem tud akcentus nélkül beszélni. Martin György már maga is úgy gondolta, hogy mivel a technika és a stílus átvétele eddig senkinek nem sikerült, a hagyománynak ez a fontos része megmenthetet- len. Le lehet ugyan kottázni, de a kottával nem rögzíthető a stiláris dolgok óhatatlanul elvesznek. A mi lelkesedésünk győzte meg arról, hogy nem így van. Akkor aztán mondta, hogy ez tánc nélkül nem fog menni, ezért szegődtünk el a Bartók együtteshez. Nem akartunk mi egy táncegyüttes zenekara lenni, hiszen építészek voltunk! Csak annyit ígértük meg, hogy utánpótlást nevelünk - és jöttek is sokan tanulni. Tanítottuk őket, hogy minél előbb megtanulják, és mi annál hamarabb szabaduljunk. 1973-ban, amikor Japánba mentünk fél évre muzsikálni, minket helyettesítendő alakult meg a Muzsikás együttes.- Mégsem szabadultak?- A táncegyüttesi gyakorlattal belehúztak bennünket a mélyvízbe. Támadt hirtelen egyfajta tudásunk, és innen már muszáj volt tovább csinálni! Ekkor jött a táncház öüet is, először négy együttes zárt körű klubja, amivel két gond volt: egyrészt mások is be akartak jönni, másrészt hiányzott a kellő táncismeret. Ekkor mi azt mondtuk, hogy ezt így továbbfolytatni nem lehet, de látjuk benne a lehetőséget, főleg azt, hogy a civilek csatlakozni akarnak. Ha pedig bejönnek, akkor meg kell őket tanítani táncolni. Ebből vita támadt, mivel a Bartók együttesen kívül mások nem akarták bevállalni a civilekkel való foglalkozást. így aztán a bartókosok vezetésével a táncház végül az FMH-ban folytatódott, és ez a nyitott, oktatással egybekötött forma vált életképessé. Közben elindult a Sebő-együttes klubja is a Kassákban, ahol az énekelt versek mellett táncház is volt. Ez a klubforma remekül bevált, mert ide azok is eljöttek, akik eredetileg nem is akartak táncolni, de aztán mégis kedvet kaptak. A tánc itt nem végcél volt, hanem csak eszköz, a közös együttlét nyelvezeteként működött.- És hol tartunk ma?- Létrejött a Hagyományok Háza és a Zeneakadémián elkezdődött a népzene oktatása, így' a szélesebb körű képzésnek is adhatunk szakembereket. Ennél nagyobb eredményt nem is lehet elképzelni. Közben a kutatómunka is folyik, hiánypótló könyvek, DVD-k jelentek meg, félbemaradt munkák folytatódnak. A Bem rakparton működik egy Kassák típusú klub, műsorral, vendégekkel és tánccal. Erre az alkalomra a régi zenészeket is elhívtam - így a régi és a mostani Sebő-együttes néha a diákokkal együtt muzsikál Keverem a kását most is! Patkó Ágnes
